január 7. (Péntek)

Szörnyű nap! Ahhoz képest hogy a péntekek általában a felüdülést jelentik nekem a mai nap egyáltalán nem nevezhető annak. Jövőhéten tuti nem lesz egy szabad délutánom sem.

Reggel nem mondanám, hogy felébredtem mivel már amúgy is szinte egész éjszaka ébren voltam. Szóval miután kikeltem az ágyból megtettem minden normális reggeli rituálémat. Mosakodás, evés, fogmosás, smink, haj (utóbbi kettő kicsit sokáig tartott a karikák miatt a szemem alatt és a gubancok miatt amit az éjszaka során kreáltam a hajamba) illetve öltözködés.

Ezek után a buszmegállóba indultam. Valami csoda folytán, habár eléggé késésben voltam, elértem a buszt. Időben beértem a suliba és még a matek házimat is volt időm megcsinálni (reggel kiderült, hogy van).

Megkezdődött a Francia. Ebben a suliban csak egy idegennyelvet tanulunk. Választási lehetőség nem sok van. Vagy mész spanyol tagozatra és emelt szinten tanulsz spanyolt vagy mész matek vagy általános tagozatra és tanulsz franciát. Azért izgatottan vártam a tanárt, mert általánosban nagyon jó francia tanárom volt, így kíváncsi voltam itt vajon milyen lesz.

Hát azt kell mondjam a külseje nem túl megnyerő. Már nem középkorú de még nem is idős férfi. Ezzel nincs is gond. De van egy kis kecskeszakálla. De az olyan furi valahogy az arcához, hogy nem tudod róla levenni a szemed. Egyébként tanítani (eddig) jól tanít úgyhogy megleszünk. Egyébként a neve Mr. Andrews.

Jött a matek, amin újra bebizonyosodott, hogy nem leszek ebből a tantárgyból egy zseni. A tanár azt mondta: „A házid katasztrófával ér fel, de látom, hogy te egy csiszolható gyémánt vagy úgyhogy hiszek benned!”. Aztán ennyi volt mert írta tovább a feladatokat és nem kérdezte meg se, hogy esetleg van e valami amit nem értek.

Angolon nem volt semmi extra. Már 10 perc után szétuntam magam mert valahogy arról kezdett el beszélni a tanár, hogy milyen furcsa akcentusok vannak. Hogy ez hogy kapcsolódik az angol órához azt nem tudom.

– Milyen volt tegnap Britnél?-zökkentett ki Bryan.

– Ó, hát jó volt. Filmeztünk meg ilyenek.

– És Brit jól van mert olyan fura arcot vágott amikor még ott voltam?

– Már ma is jöhetett volna suliba, mert szinte teljesen felgyógyult, most már csak lustaságban szenved, és a fura arc meglepettség volt.-jelentettem ki határozottan.

– Mert?-kérdezte eléggé értetlenül.

– Mert nem tudta mit kerestél ott, meg hogy miért kísérgetsz engem. Mondjuk, hogy őszinte legyek ezt én sem értem igazán.

– Pedig nem valami bonyolult. Nem jobb ketten sétálni mint egyedül?

– De tényleg csak egy rajongód ezt nem veszi túl jó néven és engem piszkál, úgyhogy ha innen nézem nem.

– És miért érdekel az hogy piszkál téged?

– Jaj, mert ne mondd, hogy téged nem zavarna, ha mindig belebotlanál és meg kellene hallgatnod a kiosztó rizsáit!-válaszoltam kissé indulatosan.

– Ha neked tényleg ekkora zűrt okoz, hogy velem lásson az úgynevezett „rajongóm” akkor egyszerűen mond nekem hogy ne kísérjelek el!

– De tegnap is mondtam és mégsem hallgattál rám!

– Tudod mit felejtsük el! Békén hagylak így majd ő is békén hagy téged!-mondta és mivel már kicsengettek úgy fél perce felállt és otthagyott.

Szép. Nem igazán jutottam előre csak annyit, hogy összevesztem vele. De így majd legalább nem leszek annyira tanácstalan magamban.

Szerencsére reggel nem pénzt hoztam hanem szendvicset így nekem nem kellett lemennem. Tehát legalább szünetben nem futottam össze Bryannel.

A rajz órát csendben ültük végig egymás mellett. Valami olyan volt a feladat, hogy csendéletet kellett rajzolni. Ez valahogy úgy nézett ki, hogy lerajzoltunk egy pohár vizet. Én tényleg nem vagyok otthon a festészetben meg ilyen rajzolásos művészetekben így nem igazán élveztem a munkát. Végül is egész jól sikerült, bár a tanár azt mondta a víz nem hullámzik a pohárban mire én mondtam neki, hogy valaki meglökte az asztalt.

Biológia órán a tanár feleltetett. Szegény Rachelt hívta ki aki nem tanult semmi, és mivel még alkudozni is elkezdett kapott egy 1-est. Szegénykém, ez nem jött túl jól neki.

Egyébként az óra többi része egész izgalmas volt mert filmet néztünk az egysejtűekről. Bár néhány részére azt mondom, hogy a gyomrom kavargott (ezt inkább nem részletezem), de azért az óra elment és ez a lényeg.

Amint megszólalt a csengő rögtön Rachelhez indultam.

– De miért nem tanultál?-tettem fel rögtön a kulcs kérdést.

– Mert nem gondoltam, hogy máris kell!-szomorkodott.

– Mit hittél, hogy ebben a félévben már nem kapunk jegyet bioszból?

– Nem, de ne bánts már!

– Jól van, nem annak szántam. És mi a terved? Hogy akarod kijavítani?

– Még nem tudom.

– Ennél valami határozottabb elképzelésed is lehetne. Például azt mondta, hogy a filmhez kapcsolódóan tarthatunk előadást, mondjuk egy-egy megnevezett egysejtűről.

– De én nem néztem a filmet.

– Rachel szedd össze magad! Az a szerencséd, hogy én figyeltem, és felírtam.

– Akkor majd segítesz?-kérdezte nagy reménykedő szemekkel.

– Persze! De most már menjünk kajálni, hátha ma valami ehetőt adnak!-mosolyodtam el és elindultunk.

Elég nagy volt a sor, de most az idősebb diákok miatt nem ment a tolakodás, így inkább kivártuk a sorunkat.

Ki is vettem a kaját ami nem volt valami csodás kinézetű. Valami barna, főzelék sűrűségű leves és pörkölt. Jó zsíros pörkölt.

Elindultam egy asztalhoz, mire Elizabeth állt elém. Semmit nem mondott hanem egyszerűen a nyakamba borította a levesét (?)!!!! Hátraléptem és neki is mentem valaminek, de így is rajtam landolt a tányérja tartalma.

– Ezt érdemled!-mondta hangosan.

De én sem hagytam magam és amikor megfordult, hogy elindul és otthagy én is leöntöttem őt levessel. Talán kicsit jobban átgondolhattam volna, hogy valóban megéri e, de azért jól esett.

Ott álltunk egymással szemben levestől elázva. Elizabethnek szinte égett a feje annyira vörös volt. Mindenki minket nézett.

– Azonnal az irodámba!-kiáltotta el magát Mr. Dawking igazgató úr és elviharzott.

Elizabeth és én tisztes távolságban mentünk fel az emeletre az igazgatóiba. Persze ő ment elől a lépcsőn, ezzel is mutatva, hogy fontosabb. Mintha ez engem annyira érdekelne. Nem gondolom, hogy bármit is elkövettem amiért „ezt érdemlem”. Most lett elegem belőle. Ez volt az 5. napom, hogy lehet ennyire féltékeny a semmiért?

Az igazgató már fent várt minket. 3 szék volt. Azt mondta, hogy a két szélsőre üljünk nehogy itt összeverekedjünk.

– Ez nem igaz! Én nem is lennék itt, ha...

– Egy pillanat!-szakította félbe Elizabethet a mondandójában Mr. Dawking.

Bryan jött be Mrs. Hayburn igazgatóhelyettes kíséretében, akinek szintén csupa kaja volt a ruhája. De miért van itt Bryan és miért néz úgy ki Mrs. Hayburn mint egy étlap? Bryan leült közénk az igazgatóhelyettes pedig Mr. Dawking mellé állt.

– Na akkor hagy halljam, hogy pontosan mi is történt!-mondta az igazgató.

– Pontosan az történt, hogy Sallie leborított levessel! Az egészet ő kezdte!-hisztizett Elizabeth.

– Azért ezt ne mondd, mert mindenki tudja, hogy te kezdted! Arra lennék kíváncsi miért?

Elizabeth nem felelt. Persze, hogy nem. Hiszen ott volt Bryan, nem mondhatta, hogy „mert féltékeny vagyok”.

– Jó, ha nem felelsz akkor a következő kérdésem az lenne, hogy Sallie te miért folytattad? Jó szórakozásnak tartottad?

– Nem! Én csak megvédtem magam. Viszont tényleg meggondolatlan ötlet volt.

– Akkor remélem legközelebb majd jobban meggondolod mielőtt cselekszel. Mind a három bent marad délután az igazgatóiban, és jövőhéten is minden délutánt az igazgatóhelyettesi irodában töltötök.-szabta ki végül az ítéletet és indulni készült az ig. helyettessel együtt.

– Én is maradjak?-kérdezte Bryan aki valószínűleg akkor kapcsolódott be a beszélgetésbe.

– Nem fiacskám! Te elmehetsz! Végül is csak annyit tettél, hogy az ebédedet ahelyett hogy elfogyasztottad volna Mrs. Hayburnre öntötted.-mondta Mr. Dawking és Mrs. Hayburnel együtt távozott.

Mi van? Bryan mit csinált? Meg akartam kérdezni tőle, hogy mi is történt valójában de ekkor Elizabeth letámadott.

– Látod ezért is te vagy a hibás! Mióta idejöttél mindent csak elrontasz! Állandóan az utamba állsz!-kiabálta le a fejem.

– Jajj, elnézést! Majd legközelebb jobban odafigyelek arra hogy betartsam Elizabeth Balman szabályait!

– Fejezd be a cinikusságot! Igen is megérdemelted amit kaptál tőlem, és ha hallani akarod mióta itt vagy az volt a legszebb pillanatom amikor leöntöttelek!

– Igen? Tudod ez engem nem hat meg! Egyszerűen utálom a féltékeny embereket! Akik azon a személyen töltik ki a dühüket aki nem tehet semmiről!-kiabáltam vissza.

– Hagyjátok abba! Ha már itt kell lennünk akkor ne ordibáljunk egymással.-mondta Bryan aki még mindig közöttünk ült.

– Nem fogom abbahagyni! Mert ez az amiről beszéltem, hogy ez lesz a vége!-kezdtem a veszekedést Bryannel.

– Mégis minek?-kérdezte Bryan.

– Annak, hogy ha Elizabeth veled lát vagy bármit hall arról hogy esetleg egy szót is szólok hozzád, ő kiborul ami miatt nem tud téged megkaparintani és rajtam tölti ki a dühét!

– Szóval azt mondod ez az egész az én hibám? Hogy elkísértelek meg hogy beszéltem veled? Mit gondolsz én szórakozásból ülök itt és hallgatom ahogy civakodtok?

– Leöntötted az igazgatóhelyettest még jó hogy itt vagy!

– Mert meglöktél és ő ott állt mellettem és véletlenül ráborítottam! De nem szóltam, hogy véletlen volt miattad mert rám már amúgy is pikkel!-magyarázta Bryan.

– És? Most kiáltsalak ki valami hőssé, hogy úgymond megvédtél?-kérdeztem Bryantől.

– Szerintem szólnod kellett volna, hogy Sallie miatt öntötted le és akkor nem kellene itt maradnod.-szólt bele Elizabeth, csak hogy mondjon valamit.

– Tényleg? Te nagyon okos vagy! Szerintem meg ne szólj bele mert konkrétan miattad vagyunk itt mind a ketten!-mondtam Elizabethnek.

– Tudod mit Sall, veled semmi értelme vitatkozni.-mondta Bryan és bedugta a fülhalgatót a fülébe.

A délutánt csendben ültük végig egymás mellett. Elizabeth néhányszor megpróbálkozott beszélgetni Bryannel de ő mintha észre sem vette volna, netezett tovább a telefonján. Én is azt csináltam. Értelmetlenebbnél, értelmetlenebb játékokat töltöttem le de legalább elfoglaltam magam.

Végül 4-kor jött az igazgató, hogy mehetünk.

Alig vártam, hogy hazaérjek és átöltözzek. A gusztustalan leves még mindig rajta volt a pólómon és bár amikor kivettem akkor sem volt valami jó illata, de miután beleszáradt a ruhámba még inkább szörnyűbb lett.

Hazaérve mikor anyu meglátott elképedt. Mondtam neki, hogy ne kérdezzen semmit csak hagyja, hogy zuhanyozzak le. Tényleg látta, hogy nem vagyok a legjobb passzban úgyhogy szó nélkül elengedett.

Tusolás és átöltözés után azonban rögtön kérdőre vont apuval együtt.

– Az történt, hogy ne lepődjetek meg a jövőhéten is minden nap ilyen tájt érek haza!

– Mégis mit csináltál?-érdeklődött apu.

– Elizabeth a nyakamba borította a levesét én meg visszaadtam neki.

– De miért?-szált be a kérdezősködésbe anyu.

– Mert már itt volt az ideje! És ha szerinte én „ezt érdemlem” akkor szerintem ő ennél még rosszabbat érdemel. Mert nem tettem ellene semmit. Bryan kétszer elkísért. És? Úgy tesz mintha körül belül összejöttem volna vele.

– De ugye nem jöttél össze vele?-kérdezte apu mire anyuval csak forgattuk a szemünket.

– Persze, hogy nem most mondom! De azért ő nyakon borít, én meglököm Bryant, ő nyakon borítja Mrs. Hayburnt...

– Mit csinált?-kérdezték egyszerre.

– Véletlen volt. Meglöktem ő meg ott állt. De nem is ez a lényeg, hanem, hogy mivel délután is össze voltunk zárva Bryannel is összevesztem még jobban mint délelőtt, úgyhogy most egy hétig dög unalmasak lesznek a délutánjaim.

– Hát, azért tényleg neked is ott a helyed a büntetésen, hiszen visszaadtad Elizabethnek és Bryan is miattad borította le Mrs. Hayburnt.

– Ők nem tudják, hogy miattam volt. De mindegy is. Bryan azt hitte, ha nem mondja meg majd valami hősnek fogom hinni. De hiába várja ezt.

– Azért kedves dolog volt tőle, hogy nem árult el.-mondta anyu.

– Szerintem, meg igenis igaza van Sallienek! Nehogy már azt várja az a fiú, hogy a lányunk ezek után majd bálványozza!-tartott velem apu.

– Apád ezt csak azért mondja mert nem szimpatikus neki Bryan.

– Már miért ne lenne szimpatikus? Barátok, szóval....

És itt kezdődött anyu vs. apu Bryanről való vitája. Mivel semmi kedvem nem volt pont róla veszekedni simán felmentem a szobámba Cooperrel együtt. Úgy tűnt ő sem kíváncsi a Bryannel kapcsolatos dolgokra.

Épp Cooper szőrét keféltem ki amikor megcsörrent a telefonom. Rachel volt. Szegény, el is felejtettem, hogy ebédnél ott kellett hagynom.

– Szia Rachel! Bocsi!

– Hali Sall! Semmi gond! De mond már mi volt?

Elmeséltem neki mi történt. Mindent elmondtam. Ő csendben hallgatott végig. Ez kellett nekem. Hogy valaki csak úgy meghallgasson. Azt mondta teljesen egyetért velem és hogy majd holnap beszélünk mert le fog merülni az egyenlege. Aztán letettük.

Estig, mindenfélét csináltam amivel elterelhetem a gondolataimat a mai napról. Például körmöt festettem.

11 óra körül feküdtem le. Cooper olyan drága volt, hogy most nem ment le hanem felkucorodott mellém az ágyra. Holnap szombat úgyhogy eldöntöttem bármi is volt ma, jól fogok aludni és kipihenem magam.