január 6. (Csütörtök)

Az éjjel. Álmodtam, méghozzá nem is akárkivel. Bryanről álmodtam. Hogyha olyan lennék, aki ezt jelnek veszi tuti rögtön hívtam volna Britet vagy Rachelt. De! Én nem vagyok olyan. Nem mondom, hogy nem esett jól, hogy tegnap megpuszilt, azt sem mondom, hogy nem tetszik, de nekem ennél több kell ahhoz hogy szerelmes legyek. Szerintem amikor az ember szerelmes lesz az egy nagyon különleges pillanat, amikor érzed, hogy ő a legfontosabb számodra. Hiszen még csak 3 napja ismerem! Hogy is érezhetnék én így? Ennyi idő nem elég arra, hogy bármi is kialakuljon két ember között. Persze én is hiszek a „szerelem első látásra” dologban, de vegyük figyelembe azt is, hogy ezek a bizonyos jelenetek főként filmekben figyelhetőek meg és azokban is hamar szétmennek az ilyen párok. Mert még nem ismerték eléggé egymást mikor összejöttek. Nem alakult ki a kötődés.

Én nem tudom Bryan mit érez irántam. Vagy érez-e egyáltalán valamit. De ha majd jobban megismerem talán eljön az a pillanat amikor szívesen esélyt adnék a kapcsolatunknak.

És most visszatérve.

Miután felkeltem az álomból újra a valóságba csöppentem. Egy ideig még az ágyban ücsörögtem és az álmomon agyaltam. Aztán megszólalt az ébresztő. Tehát 6:30 volt.

Azonnal kikeltem az ágyból mert tudtam, hogy ha még maradok egy ideig, jelenlegi legnagyobb szerelmem az ágy, újra magához hívogat és elalszok. Így legalább volt időm készülődni. Sőt, mielőtt elmentem volna még a törit is sikerült megtanulnom, a könyvből, mert ugye abból kell. Este lusta voltam hozzá.

Ismét egyedül ácsorogtam a buszmegállóban mert Brit hívott, hogy a héten nem jön. Szegény jól megfázott miattam. Eldöntöttem, hogy délután meglátogatom.

Épphogy beléptem a terembe be is csengettek. A tanár késett úgy 10 percet, amikor pedig megérkezett bejelentette, hogy ma orvosi vizsgálat lesz így az első két óránk elmarad. Hurrá! :)

Rögtön mindenki ujjongásba tört ki. Kellett egy kis idő mire lecsillapodtak a kedélyek, és az osztály elindulhatott az orvosiba.

Rachel lefehéredett arccal sétált mellettem. Ő nem volt túl boldog.

– Jézusom Rachel! Veled meg mi van? Fehérebb vagy mint egy hulla!-néztem rá szörnyülködve.

– Semmi!-jelentette ki, és nagyon magabiztosnak akart tűnni.

– Nem csapsz be! Valami baj volt tegnap a randin? A fenébe elfelejtettem elhozni neked a Happy Mealt! De mi a baj mondd már!-aggodalmaskodtam.

– Komolyan vettél nekem Happy-t? De cuki vagy! És nem volt semmi baj a randin, szuper volt! Majd részletesebben elmesélem.-mondta és kicsit derűsebb lett az arca.

– De akkor mégis mi a baj?

– Na jó! Az igazság az...hogy...szóval...

– Kibököd még ma?

– Jól van félek a szuriktól!-mondta ki végül.

– És ettől miért pont most félsz?

– Mert orvosi, orvos és tudod! Neki van injekciós tűje! Én meg majd váááá!

– Szerintem emiatt nem kell aggódnod.-mosolyodtam el.-Mielőtt injekciót kapunk azelőtt szólni szoktak, és amúgy is, nincs mitől félned. Annyi lesz az egész kb. hogy megmérik a magasságodat, súlyodat, vérnyomásodat, látásvizsgálat, hallás és ennyi. Ezek nem nagy dolgok.-nyugtattam meg.

És igazam lett. Rachel, én és mindenki más túlélte a hatalmas vizsgálatot.

Az 1. töri és a fél kémia elment, így arra a 25 percre ami az órából maradt, elsétáltunk Rachellel, a sulitól nem messze lévő szendvicsbárba. Rachel azt mondta, ismeri a tulajt így mindig kap kedvezményt.

Nagyon kedves kis hely. A falakra felhők vannak festve és a kedvezményes áron kapható szendvicsek képét mindig a felhőkre illesztik. Ez tetszik! :)

Amint beléptünk egy alacsony nő kiáltott fel.

– Rachel! Drága Rachel! Hogy megnőttél!

– Helló Amina! Végül is, pedig csak egy hete nem találkoztunk!-nevette el magát Rachel.

– Kit hoztál nekem?-mosolygott tovább a nő aki ezek szerint Amina, és rám pillantott.

– Ó ő Sallie a barátnőm, és nagyon éhes!-mondta Rachel pedig egyáltalán nem voltam éhes.

– Mamma mia! Mindjárt hozok nektek pár falatot!-futott (de tényleg FUTOTT) a konyhába Betty.

Rachel elmondta, hogy Amina félig olasz. Ezért is hívják Aminának és mondta az előbb olaszul, hogy te jó ég. Így visszagondolva gondolhattam volna.

Nem sokkal később Amina megérkezett a konyhából és mind kettőnk elé lerakott egy hatalmas szendvicset. Aminek egyszerűen csodás volt az illata.

– Hűű ennek nagyon különleges illata van!-jegyeztem meg.-Mi a neve?

– Segreto!-mondta egyszerűen.

– Ó! Akkor biztos ezért ilyen finom!-válaszoltam, de gőzöm sem volt róla mit jelent.

Elfogyasztottuk amit kaptunk, megköszöntük aztán már mentünk is. Amina nem hagyta, hogy fizessünk. Egyébként a szendvicsnek nem csak az illata hanem az íze is mennyei volt. Annyira nem vagyok jó abban hogy az ízlelés alapján megállapítsam, hogy mi van benne, de nem mertem megkérdezni, mert mi van ha megint olaszul felel és nem értem. Ezért szétnyitottam a szendvicset de nem lettem okosabb mert az ínycsiklandó szósz az egész mindenséget befedte. Úgyhogy majd talán máskor kiderítem.

A következő óra földrajz volt, ami nekem még az idei első föci órám. A tanár, történetesen Mr. Collins (kb. 25-nek saccoltam), csak mosolygott rám egész órán amitől teljesen zavarba jöttem. Egy ideig visszamosolyogtam rá, de aztán már csak a füzetemre hajolva írtam és írtam. Láttam, hogy Bryan válla remeg. Kiröhög?

– Szórakoztatónak találod az én kellemetlen helyzetemet?-kérdeztem, de a füzetemből nem mertem felnézni mert akkor tuti vissza kellett volna vigyorognom.

– Igen. Egyszerűen imád.

– Mi van?-néztem elképedve végül Bryanre.

– Mondom. Nagyon szimpatikus vagy neki. Még most is rád mosolyog, pedig még csak oda sem nézel.-szórakozott rajtam továbbra is.

– Ezt nem hiszem el!-jajdultam fel. Kicsit hangosabbra sikeredett mint azt akartam.

– Bryan! Megtennéd, hogy hagyod figyelni Salliet? Ne idegesítsd!-nézett már kevésbé barátságosan Bryanre Mr. Collins.

– Én nem idegesítem csak szóltam neki.-mondta egyszerűen Bryan.

– És mégis mi volt olyan fontos, hogy most kellett szólnod neki?

– Hogy ne hozza zavarba a tanár urat a mosolyával.

– Goldwin! Egy ideje már nagyon unlak! Délután jelenj meg az igazgatóiban! Remélem azután amit ott kapsz, elmegy a kedved a poénkodástól!-dörrent rá a tanár Bryanre.

Kicsengettek, én pedig Rachelt kirángattam magammal a teremből azzal az ürüggyel, hogy vegyünk kaját.

– De még most ettél egy isteni szendvicset!-visszakozott.

– Ajj csak gyere!-rángattam ki.

– Na akkor most mi volt ez?-kérdezte és szerintem azt hitte épp megbuggyantam.

– Tök kellemetlen helyzetbe hozott a tanár!-panaszkodtam.

– Jaaa, a vigyorgás! Tuti szimpi vagy neki, szerintem mindenki észrevette.-mosolygott rám.

– Mi? Ne csináld már! Le kell koptatnom!-néztem rá teljesen komolyan.

– Dehogy is! Nehogy már! Ez neked még nagyon jól fog jönni!

– Mert?

– Mert te leszel a kis kedvence! Csak bólogatnod, meg mosolyognod kell majd neki és mindig jó jegyed lesz földrajzból.-jelentette ki amolyan „ez tök egyértelmű” arckifejezéssel.

– Végülis, ha csak ezt nézzük! De most is szegény Bryan szív miattam.

– Szegény Bryan?-kérdezte huncut mosollyal az arcán Rachel.-Mégis mi volt tegnap a mekizésnél?

– Hát...igen szegény, mert én kiáltottam fel és neki kell az igazgatóiba mennie.-húztam ki magam.

– Aha. Mert beszólt a tanárnak. Egyébként meg nem miattad, már eddig se nagyon bírták egymást. Pedig mostanában be is jár első órákra.-gondolkozott el.

– Az az igazság, hogy ez az én jótékony hatásom.-mosolyogtam büszkén.

– Akkor ezt most magyarázd csak el és azt is, hogy mi volt tegnap a mekivel!

Ekkor megszólalt a csengő, úgyhogy megígértem Rachelnek, hogy elmondom tesi után csak menjünk már, mert még át sem öltöztünk és ez is az itteni évem első tesiórája úgyhogy jó lenne jó benyomást tenni.

Ez tényleg sikerült is. Mrs. Miller díjazta, hogy elég jól mozgok. A tesi mindig is az erősségem volt.

Tesi utáni szünetben mindent elmeséltem Rachelnek a tegnap délutánomról, aminek a végén ő „VÍÍÍÍ”-zett egy nagyot. Hát jó. Aztán ő is elhadarta, hogy mi volt a randin Bennel. Elmondása szerint Ben aaaannyira de aaaannyira cuki. Moziba mentek és Ben vette meg az összes kaját, meg valami horrort néztek meg (mondjuk szerintem ez így első randin kicsit fura), és Ben végig fogta a kezét. Aztán hazakísérte. Büszkén öleltem meg Rachelt aki teljesen fel volt dobva.

Az ének hamar elment. Végig valami áriákat hallgattunk. Annyira nem vagyok otthon a komoly zenében, úgyhogy végig ültem az egészet és néztem ki a fejemből. Mondjuk ez még mindig jobb volt annál, hogy Bryannek mellettem be volt dugva a fülhallgató a fülébe. A tanárt ez egyáltalán nem zavarta. Örült, hogy ott vagyunk az óráján nem hogy még reklamáljon.

Az ebédemet kivettem, és ugyanúgy vissza is vittem. Valami felismerhetetlen dolog volt a tányéromon amire ha ránéztem attól féltem, hogy rögtön valami szörnyé változik és ő fal fel engem.

Szóltam Rachelnek, hogy menjen nyugodtan mert meg akarom várni Bryant, hiszen mégiscsak miattam kell az igazgatóiba mennie, ez a minimum.

Fél órát ücsörögtem a tanári előtt mire kilépett Bryan. Rögtön észrevett. Meggyötörtnek tűnt.

– Juj ennyire rossz volt?-néztem rá.

– Nem akarok róla beszélni.-mondta elvéknyuló hangon és a kőre meredt.

– De mi volt?-kérdeztem ijedten.

Erre persze nem bírta tovább és elnevette magát. Megint rajtam nevet.

– Annyira naiv vagy. Mindent elhiszel. Egyébként mit keresel még mindig itt?-kérdezte értetlenül.

– Örülök, hogy tetszett! Ha érdekel, téged vártalak meg hogy meg tudjam mit kaptál, mert érdekel.-mondtam határozottan.

– Érdekel?

– Tudod mit, nem!-mondtam és el akartam menni.

– Hé nyugi már! Nem volt semmi és köszi, hogy megvártál.-kapta el a karom.

– Szivesen, de akkor mégis miért hívtak ide?

– Elmondták, hogy ne szemtelenkedjek a tanárral, meg ilyenek. De az volt a legjobb, hogy nekem a sztorit már teljesen máshogy mondták el mint ahogy volt. Elvileg én állandóan zaklattalak téged és neked eleged lett ebből és segítségkérően a tanárhoz fordultál, mire én mondtam, hogy nem én zaklatlak hanem a tanár és azt mondták, hogy mindegy. És elküldtek.

– Akkor ennek most nagyon sok értelme volt.

– Aha. Akkor merre megyünk haza?-kérdezte.

– Tessék?

– Mondom merre megyünk haza? Te megvártál én meg nem hagyom, hogy egyedül menj haza.-jelentette ki és szerinte ez az egész tök egyértelmű volt.

– De már tegnap is hazakísértél és most egyébként is Brithez megyek.-próbálkoztam.

– Jó. Akkor merre megyünk Brithez?

– Te nem jössz Brithez!-ellenkeztem.

– De igen!-mondta és indított is.

– Állj! Akkor egy feltétellel! Most te mesélsz magadról.-jelentettem ki.

– Felőlem.

Elmentünk a buszhoz. Közben hatalmasat kordult a gyomrom a kaja hiánya miatt. Bryan megjegyezte, hogy azért majd egyek valamit Britnél mert úgy tűnik eléggé éhezem. Egyébként az út tök jól telt. Rengeteg mindent megtudtam Bryanről. Például azt is hogy van egy mostoha bátyja az anyukája barátjától, merthogy a szülei elváltak. De ő jól meg van az új apjával. Sokkal jobban mint a régivel.

Amikor megérkeztünk Briték háza elé becsengettem. Brit jelent meg az ablakban. Egy ideig csak ott állt és kifelé bámult, aztán amikor felkiáltottam neki, hogy nem jön le esetleg kinyitni, a szájához kapott és már meg is fordult.

– Helló!-köszönt ránk és végig rám mosolygott.

– Szia Brit!

– Hát ti?-kérdezte csodálkozva.

– Mindenképp ide akart jönni és mivel megvárt elkísértem.-válaszolt Bryan.

– Köszi hogy elkísértél, jót beszélgettünk. Akkor menjünk be mert már tök éhes vagyok!-integettem Bryannek és Britet magammal húzva a házba indultam.

– Sziasztok!-köszönt el Bryan és már indult is.

Amint beértünk a házba levettem a kabátom meg a cipőm és levágtam magam a kanapéra. Brit leült velem szemben és kíváncsian meredt rám.

– Mi az?-kérdeztem.

– Mi az, hogy mi az? Hát ő meg?

– Ajj!-fogtam a fejem mert már magammal sem voltam tisztában.

– Csak őszintén!-szólt rám Brit.

– Hát tegnap elmentünk ugye mekizni és tök jól elvoltam a haverjaikkal meg minden aztán eldöntötte, hogy hazakísér. Egy csomót beszéltünk rólam útközben és mikor elbúcsúztunk arcon puszilt. Aztán ma miattam szívott majdnem a suliban, és mondom cserébe megvárom erre ő megint kísérget és most egy picit többet megtudtam róla és…

– Mi és?

– És nem tudom!-fakadtam ki.

– Bolond vagy!-jelentette ki.

– Tudom, de most éppen miért is?-értetlenkedtem.

– Mert a vak is látja, hogy tetszel neki és ő meg tetszik neked! Tök egyértelmű a képlet!-magyarázott Brit.

– De én nem akarom, hogy tetszen!-hisztiztem tovább.

– Miért mi azzal a baj?

– Az hogy akkor teljesen máshogy állok hozzá és ez így jó ahogy van. Ne beszéljünk erről jó?

– Fejezd be! És ne terelj!

– Nem, nincs értelme beszélni róla. Nincs ebben semmi.-próbáltam szabadulni.

– Jó akkor most nem nyaggatlak mert nem vagy valami csúcsformában de nehogy azt hidd, hogy ilyen könnyen szabadulsz tőlem!-ez most fenyegetés volt? :)

Ezek után eldöntöttük Brittel, hogy megnézünk valami jó filmet. Vagy 3 tábla csoki kíséretében. 2 vígjátékot néztünk ami egyébként nagyon unalmas lett volna mert nem volt bennük semmi extra, de mi levettük a hangot és helyettük mondtuk a szöveget. Így sokkal szórakoztatóbb volt. Brit egyébként már alig beteg, de azt mondta, hogy arra a holnapi napra már igazán felesleges bemennie. A kis lusta.

6:30 volt, hogy hazaértem. Ahogy kinyitottam az ajtót, láttam, hogy anyu és apu Cooper után rohangálnak a házban. Én is láttam, hogy a kutyusom szájában valami csillogó van de nem tudtam megállapítani, hogy pontosan mi az. Egyszer csak azonban amikor Cooper meglátott odaszaladt hozzám, leült és elém rakta a csillogó dolgot. Anyu ezüstlánca volt. Később kiderült, hogy anyu amikor a tükör előtt öltözködött kiejtette a kezéből és az én élelmes kutyusom ezek után jól megrohangáltatta a szüleimet. Mindegy, a lényeg, hogy anyu visszakapta épségben az ékszert.

Vacsi közben elmeséltem anyuéknak, hogy milyen napom volt meg hogy milyen jól szórakoztunk Britnél aki már nem is annyira beteg szerencsére, aztán felmentem a szobámba, és felnéztem a netre, mire rájöttem, hogy ott nélkülem is megy tovább az élet. Úgyhogy inkább lefeküdtem.

Nem igazán tudtam aludni, mert pörgött az agyam. A baj az, hogy magam sem tudom mit akarok.