január 11. (Kedd)

A reggelem elég bénán indult. A kanapén ébredtem. Valószínűleg tegnapi nagy gondolkozásom közben bealudtam. Eddig nincs is baj, mert a kanapé alapjában véve kényelmes. A probléma csak az volt, hogy a fejem lelógott róla. Tehát a nyakam reggelre totálisan beállt.

Próbáltam kimasszírozni a nyakamból a merevséget, de nem igazán sikerült, úgyhogy beletörődve rokkantságomba, elkezdtem készülődni.

Mikor kinéztem az ablakon fehérséget láttam. Úgy tűnt a tegnapi eső átment havazásba. Cooper eddig még nem látott havat így felkeltetem a kis hétalvót és kimentem vele a hátsó udvarra.

Először félt a hótól, de aztán annyira megtetszett neki, hogy alig tudtam vissza bevinni. Azt hitte, hogy fogócskázom, vagy játszok vele, ugyanis mint a félőrült rohant előttem a hóban. Jobban mondva ugrándozott.

Végül sikerült elkapnom őrült kutyusomat. Épp ideje volt mert késésben voltam.

Gyorsan kabát fel, csizma. És itt volt a hiba. Hol lehet a csizma? Itt még nem volt rá szükségem, de tuti a cipők közé volt csomagolva. Csakhogy a cipők már ki voltak pakolva. Akkor mégis hol lehet?

Anyát hívtam, nem vette fel.

– Akkor megyünk őszi cipőbe!-mondtam és felvettem.

Már mire a buszmegállóhoz értem beázott a cipőm. Utálom azt az érzést amikor a cipőmbe víz megy és a zoknim is tiszta nedves lesz. Fúú.

Brit egyedül ácsorgott a buszmegállóban. Jó nem mondom, hogy tolongani szoktak, de azért szokott lenni egy két ember rajtunk kívül.

Nem vett észre mert háttal állt nekem. Az alkalmat kihasználva, kis golyót gyúrtam a hóból és elég jó célzással megdobtam Britet. Talált! Brit lassan fordult meg, mint aki tudja ki a tettes. És tényleg tudta.

– Véged Sall!-kiáltotta és felvett egy marék havat.

Ész vesztve rohantam, Brit pedig utánam. Egyszer csak hallottuk, hogy megáll a busz. Brittel egymásra néztünk és most már a buszhoz rohantunk. Persze nem értük el.

– Most már tényleg végünk!-jelentettem ki.

– Kénytelenek leszünk gyalogolni.-mondta szomorúan Brit.

– Akkor induljunk!

Nem nevezném gyaloglásnak amit csináltunk. Brit nem adta fel egy könnyen, szóval szó szerint loholtam a suliig. És láss csodát, beértünk időben.

Na jó, csak azért mert késett a tanár. De nem ő volt az egyetlen. Szinte a fél osztály, 10, 15 vagy több perces késéssel ért be.

Tehát a hó nem könnyítette meg senkinek a dolgát. Nem gondoltam volna, hogy már ma ilyen vastag réteget képezhet az utakon. Nem lett belőle latyak a tegnapi időjárás ellenére sem.
Bryan egyébként vagy nagyon haragudhatott rám, vagy őt is akadályozta a hó, a lényeg, hogy nem jelent meg első órán.
Matekra azonban már megjött. Tisztázni akartam vele, hogy mi is volt ez az egész pénteki hisztim, de nem matekon. Ugyanis minden matematika órán reménykedtem, hogy valamit megértek. Általában semmi eredménye nincs a reménykedésemnek, de ahogy mondják: ,,A remény hal meg utoljára!”. Nálam a reményhal már a víz tetején lebeg lassan.
Matek utáni szünetben kiderült, hogy az angol tanárunk beteg, úgyhogy egész héten nem jön. Felőlem, bár szerintem csak lusta bejönni ilyen időben kocsival.

Angolon az osztály nagy része eldöntötte, hogy hógolyózni fognak az udvaron. Milyen érett középiskolás elképzelés :). Na jó, az igazság az, hogy én is szívesen benne lettem volna, de amikor láttam, hogy már csak hárman vagyunk a teremben, Bryan, Rick és én, meggondoltam magam. Itt volt az ideje, hogy tisztázzam.
– Rick!-szólaltam meg.

– Igen?

– Nincs kedved kimenni a hóra?

– Sall, te most kihívtál engem? Lányt nem bántok.-tiltakozott Rick.

– Dehogy! Úgy értem a többiekhez!-és egyáltalán nem feltűnően az ajtó felé billegettem a fejem, hátha kapcsol.

– Ja kösz most nem.-jelentette ki és visszafordult Bryanhez.

– Rick!-szólítottam meg újra, mert elsőre ugyebár nem vette az adást.

– Tessék?-fordult meg, de úgy mint aki szívességet tesz.

– Hagy beszéljek négyszemközt Bryannel!-tértem a lényegre.

– Jaj, hogy ezt akartad. Jó, úgyis épp kifelé készültem.-mondta.-Hajrá!-súgta a fülembe az ajtó felé menet.

Nem lepődtem meg azon, hogy mindent tud. Hiszen először is, tanúja volt az esetnek, másodszor pedig úgy látom nagyon jó haverok Bryannel, szóval gondolom elmondta neki.

– Mit akarsz mondani?-kérdezte Bryan de nem nézett fel rám.

– Igazából úgy terveztem, hogy bocsánatot kérek amiért olyan elviselhetetlen voltam, de ez nem is olyan könnyű.

– Nem kell bocsánatot kérned. Részben igazad volt.

– Mi?

– Abban, hogy miattam piszkált Elizabeth.

– Jó, de akkor is egy hisztis liba voltam. Bocsi de nagyon kibuktam addigra.-mondtam és leültem mellé.

– Figyelj, ne vedd úgy magadra amiket Elizabeth mondd. Ő mindenkit csak gyötör. Szerinted engem nem? És látod, nem érdekel. Magasról teszek rá.

– Nem erről van szó.-sütöttem le a szemem. Komolyan el akarom ezt neki mondani?!

– Akkor?-kérdezte és egy kissé zavartnak tűnt. Végre ő és nem én.

– Csak az, hogy már az első napon annyira jól kijöttünk, a lányokon kívül te voltál a legkedvesebb hozzám és én a hülyeségemmel kikombináltam, hogy ha te kísérgetsz, meg Elizabeth folyton a nyakamra jár, a barátságunk tönkre mehet. A hab a tortán a zavartságomnak a pénteki ebédlős jelenet volt. Ott akkor már nem bírtam magamban tartani.

Bryan csak hallgatott, nem szólt semmit. Mikor már egy ideje csak ücsörögtünk egymás mellett kezdtem megijedni, hogy esetleg valami rosszat mondtam. Végül ő törte meg a csendet.

– Sajnálom. Ne haragudj, hogy összezavartalak.

– Semmi baj. És most már tudom, hogy hülyeség volt amiket gondoltam. Te se haragudj a felesleges hisztimért.

– Végül is, egy idő után majd csak megszokom az érzelmi kitöréseidet.-mosolyodott el.

– Hé!-böktem oldalba. De igaza volt.

Hirtelen nagy hanggal kicsapódott az ajtó, és Brit lépett be rajta csurom vizesen.

– Sall, nem tudod…-kezdte, de miután felnézett félbemaradt amit mondani akart.-….hogy hol van a kesztyűm?-fejezte be már teljesen más hangon.

– Már reggel sem volt rajtad.

– Juj tényleg, otthon hagytam.-kiáltotta el magát és szó szerint kirohant a teremből.

– Azt hiszem utána megyek, eléggé megijedt tőlünk.-fordultam Bryanhez.

– Menj csak, nehogy hazáig szaladjon a kesztyűjéért.

Nem kellett sokáig keresgélnem Brit barátnőmet, mert a lépcsőnél ácsorgott.

– Ajj Sall annyira sajnálom!-mondta bűnbánóan mikor odaértem hozzá.

– Nyugi Brit.

– De én nem akartam félbeszakítani semmit.

– Nem is tetted. Már kibékültünk amikor bejöttél.

– És?-érdeklődött.

– Megbeszéltük, hogy mindkettőnk sajnálja ami történt és nem akarjuk, hogy erre rámenjen a barátságunk.

– Aha…-mondta, de úgy tűnt valami nem tiszta neki.

– Mi van?

– Szóval mindent elmondtál neki.

– Persze hogy el.

– Jól van Sall, te tudod.-tárta szét a karját.

Sajnos pontosan tudtam, hogy mire gondol. Persze hogy nem mondtam el mindent. De csakis azért mert így láttam jobbnak. Barátok vagyunk és kész. Nagyon jó barátok.

– Na de a lényeg, hogy kibékültetek.

– Pontosan.

Mivel még volt hátra az órából, csatlakoztam a többiekhez, így én is hócsatázhattam. Mondjuk amint Rick meglátott, hogy lejöttem, ő azonnal felviharzott. Na most mondjam, hogy egyáltalán nem lepődtem meg? :) Még hogy a fiúk nem pletykásak.

Ezek után törink volt amin konkrétan felolvasott a tanár a könyvből (nagyon tud tanítani), és egy infó ahol a tanár megint kiadta a feladatot, reménykedve, hogy megcsinálja valaki, de szerintem az ő reményhalát már lehúzták a vécén.

Mielőtt elmentünk ebédelni megnéztük mi lesz a kaja. Az olvasottak alapján úgy döntöttünk, hogy inkább elmegyünk a szendvicsbárba.

–Rachel! Sono felice che tu sia qui!

– Én is örülök neked!-borult Amina nyakába Rachel.

– Apropó, egyébként Rachel, hallottál már róla mi van Bryannel és Sallel?-kérdezte Brit.

– Nem, de most rögtön elmesélheted!-követelte Rachel.

Elmondtam tehát, hogy kibékültünk.

–Bryan?-kérdezte Amina, mert ő is hallotta amit mondtam.–Bryan Goldwin?

– Igen.

–Lei é molto bello!-mosolyodott el Amina.

– Szerinte nagyon kedves Bryan.-fordított nekem Rachel.

– Te mióta tudsz olaszul?-érdeklődtem.

– Kicsi korom óta ismerem Aminát, ragadt rám valami a nyelvből.-válaszolt Rachel.

Itt tértünk el a tárgytól, aminek örültem is, mert nem sok kedvem volt ahhoz, hogy magamról tárgyaljak.

Ettünk mindannyian egy-egy titkos szendvicset (segreto, utánanéztem) aztán Brit és Rachel hazaindult én pedig vissza a suliba. A délutáni kikapcsolódásomra, ami egyébként nem volt túl felemelő.

– Na végre hogy megérkezett Miss Osmer!-csapta össze a tenyerét Mrs. Hayburn.– Most hogy tényleg teljes a csapat, kiadhatom önöknek a mai munkát.

– De én nem érek rá!-tiltakozott Elizabeth.

– De igen ráérsz, ugyanis én szabom meg hogy a büntetés alatt mit csináltok!-kontrázott az igazgatóhelyettes, mire Elizabeth csak meghúzta magát a székben.– Szóval! Sallie és Elizabeth feladata lesz a 11.-esek, igen mind a 3 11.-es osztály termének a kitakarítása.

– De a 11.-esek a legmocskosabbak az egész iskolában. Egyszer mikor a termükben volt óránk egy döglött madárfiókát találtam a padban.-siránkozott Elizabeth mire Bryan felnevetett.

– Ó Elizabeth akkor az pont neked való terem, csak nehogy megint a pad tetején köss ki sikongatva takarítás közben.-szórakozott Bryan.

– Mr. Goldwin, remélem jól kiszórakozta magát a más problémáján, ugyanis magának is egy testhezálló feladatot találtam. A fiúvécéket ön kapja!-jelentette ki Mrs. Hayburn és láttam ám a sunyi vigyort. Á egyáltalán nem személyes bosszúnak szánta.

– Na ugye ezt nem gondolja komolyan!?-vágta rá Bryan.

– De-de fiacskám! Na egy-kettő! Irány a takarítószertár, ott megkapjátok az eszközöket.

Az igazgatóiból kilépve, gyorsan Bryanhez osontam.

– Ne szomorkodj! Biztos kapsz egy csini virágos gumikesztyűt.-próbáltam „felvidítani”

– Ó igen? Szóval azt hiszed, hogy én szívok. Hát tévedsz, mert te szívsz csak igazán. Nekem legalább nem lesz ott Miss Soha nem takarítottam még és nem most fogom elkezdeni kisasszony. Szóval barátkozz meg a gondolattal, hogy neked kell kitakarítanod majd mindent.

– Nem, mert ha nem takarít beárulom az igazgatóhelyettesnek!-jelentettem ki egyáltalán nem óvodásan.

– Na jó hát ha harc hát legyen harc! Aki hamarabb kitakarítja a részét az nyer. De mit?

– Virágos gumikesztyűt?-kérdeztem vigyorogva.

– Jó, bár úgyis van már a falamon vagy 3 bekeretezve, de végre tőled is elnyerek egyet.-mosolyodott el és kezet nyújtott. Kezet fogtunk, felszerelkeztünk az eszközeinkkel és indulhatott a verseny.

Bryannek igaza volt. Elizabeth csak felvette a kesztyűt és úgy nézegette a padok tartalmát és közben fújogott. Mondjuk talált kólát (de nem üvegben), felboncolt békát (egy üvegben) valamint már lassan folyós állagú szendvicset és még kitudja, hogy mit. Szerencsére egyszer sem hozta rám a szívbajt visítozással.

Mikor végeztem (egyedül) mind a három teremmel, úgy éreztem nagyon hamar végeztem. Épp a szertár felé tartottam még teljesen felszerelkezve ahol Bryan már várt.

– Kész vagy?-kérdezte.

– Én igen, de te tuti hogy nem!

– Hát pedig de, már az igazgatóhelyettes is leellenőrizte a munkám.

– És mennyire volt megelégedve?

– Azt mondta, hogy egy kincs vagyok, és hogy gyönyörű lett.-mondta tettetett meghatottsággal.

– Aha, valószínű…-nevettem el magam.

Elizabeth jelent meg mellettünk.

– Ó de aranyos vagy Bryan hogy megvártál!-mosolygott rá Bryanre.

– Szívesen Elizabeth! Most hogy tudom túlélted a takarítást nyugodt szívvel megyek haza.-mondta Bryan mire én elröhögtem magam.

– Neked meg mi bajod van Sallie? Nem hiszem el hogy te még ilyenkor sem tudsz komoly lenni!-duzzogott Elizabeth és otthagyott minket.

Bryan elé megint jött a bátyja.
– Helló!-köszönt ránk mikor meglátott minket hogy kijöttünk.

– Szia Owen!-intett oda Bryan. Á szóval Owennek hívják.
– Na, Sall megint velünk tart?-nézett kérdőn Owen Bryanre.

– Hát ha akar…-nézett most Bryan kérdőn rám.

– Szívesen veletek megyek!-ültem be lelkesen a hátsó ülésre.

Ma már teljesen más hangulatban telt a hazaút. Bryan és Owen elől poénkodtak egymáson, én meg csak nevettem hátul. Mikor a házunkhoz értünk megköszöntem, hogy elhoztak és megígértem Bryannek hogy még holnap megkapja a virágos gumikesztyűket. Owen csak pislogott ránk, hogy az előbb még semmi bajunk nem volt.

Beléptem a bejárati ajtón és Cooper rögtön letámadott. Sétára volt szüksége.

– Szia Sallie! Ezt mostantól szokjam meg?-kérdezte apu.

– Szia! Majd csak belerázódsz.-mosolyogtam apura de neki nem nagyon tetszett hogy valaki hazafurikáz.

– Ne törődj vele!-mondta anyu és intett apunak, hogy most vonuljon egy kicsit odébb mert velem akar beszélni.-Nagyon jó kedved van.-mosolyodott el.

– Hát ahhoz képest hogy egész délután takarítottam valóban.

– Kibékültetek?

– Végre.

Anyuval ezzel le is zártuk a beszélgetést így én felmentem a szobámba. Miután végeztem a fizika és kémia tanulással, valamint a matek házimmal (apu segített úgyhogy szerintem jó lesz :) gondoltam felnézek a netre. 3 üzenet várt a facebookon. Az 1. Racheltől érkezett és az állt benne, hogy holnap nem-e mennék át hozzájuk segíteni neki a bioszban. Visszaírtam, hogy természetesen ott leszek. :) A második Ricktől jött, hogy még nincs meg neki a telefonszámom és hogy adjam már meg neki. Megkapta, de én is elkértem az övét. A harmadikon kicsit meglepődtem mikor megláttam kitől jött. Mikor megnéztem mi áll benne már nem voltam annyira meglepődve. Elizabeth küldte. Megjegyezte, hogy ma nagyon lejárattam őt Bryan előtt és ezt még nagyon meg fogom keserülni. Tehát ha azt hiszem nyeregben vagyok, hát tévedek. Hűűűű, azt hiszem tényleg vissza kell vennem mert még Elizabeth megesz :D.

január 10. (Hétfő)

Hogy én mennyit gondolkoztam vasárnap. Végül is arra jutottam, hogy Britnek igaza van. Nem hibáztathatom Bryant azért ami történt. De nem lennék képes elé állni és bocsánatot kérni. Még nem. Tényleg hülyén viselkedtem. Az egyetlen hibás ebben a dologban Elizabeth. Viszont azt is eldöntöttem, hogy meg fogom neki mondani, legalább a következő héten ne kezeljen ellenségként. Így talán túlélem a jövő hetet.

Vasárnap egyébként elmentünk anyuval vásárolni, és benéztünk abba a körömlakkos boltba is. Vettem vagy 10 -féle lakkot. Amikor hazaértünk nekiálltam felfesteni a mintákat a körmömre. Megállapíthatom, hogy nem vagyok egy Picasso, ugyanis egyedül a szivecske sikerült, a virág már túl nagy falat volt. Aztán tanultam még egy kicsit, mert semmiképp nem akarok úgy járni mint Rachel.

Ma reggel időben sikerült ébrednem. Örültem is, mert így volt időm hajat mosni, ugyanis tegnap lusta voltam hozzá.

Szóval megtettem minden szokásos teendőmet aztán elindultam. Vagyis csak addig jutottam, hogy kimentem a házból, mert a ház előtt állt egy autó. Hirtelen Brit ugrott ki belőle.

– Szia Sall! Gyere ugorj be!-mutatott a kocsi felé.

– Szia! De akkor nem megyünk busszal?

– Na jó! Látom neked még nagyon reggel van úgyhogy lassan mondom. Gyeeree éés eelviiszüü...

– Jól van értem és köszi!-mondtam és becsusszantam a hátsó ülésre.

Még jó is volt, hogy kocsival mentünk mert útközben eleredt az eső. Persze nálam nem volt esernyő, így ha busszal kellett volna mennem tuti megázok.

Megérkeztünk a sulihoz. Épp az aulán sétáltunk át amikor beleütköztem Elizabethbe. Nem szándékosan tényleg.

– Hülye liba! Legalább nézz az orrod elé!-förmedt rám.

– Bocs, de figyelj! Amúgy is beszélni akartam veled!

– Nem vagyok kíváncsi rád!-mondta és indulni akart de elkaptam a karját.

– Na idefigyelj! Akkor is meg fogsz hallgatni! Azt akarom mondani, hogy tartsunk tűzszünetet. Ha már úgyis egy hétig minden délután össze leszünk zárva, legalább ne szívjuk egymás vérét!

– Csak nem zavar téged, hogy nem hagyom magam? Majd most meglátod mire vagyok képes! A héten megszerzem Bryant és akkor majd sírhatsz utána! Én majd csak nevetni fogok a könnyeiden!-mondta gúnyos mosollyal.

– Te beteg vagy! Nem mondták még, hogy orvoshoz kellene fordulnod?-szólalt meg mellettem Brit.

– Nekem te ne beszélj! Csak féltékeny vagy mert te nem kellesz senkinek!

– Ezzel nem húzol fel, mert én tudom mikor és kinek kellek, és nem koslatok úgy egy fiú után sem ahogy te! Gyere Sall! Hagyjuk a pincsit!

– Engem ne mert pincsinek nevezni!-kiáltotta el magát Elizabeth.

– Mi a probléma lányok?-lépett mellénk Miss White.

– Nem érdekes!-mondta Brit.

– Akkor viszont Elizabeth, kérlek ne kiabálj itt reggel az aulában, hanem inkább indulj órára!

– De én…

– Most!-utasította Miss White, mire Elizabeth nem tudott mit tenni így elindult.-Ne foglalkozzatok vele. Tudjátok milyen.-fordult hozzánk.

– Tudjuk, sajnos!-mondtuk egyszerre Brittel.

– Na mi a hézag?-ugrott Brit nyakába hirtelen Rachel.

Hárman mentünk a terembe. Bryan már bent volt és Rickkel röhögött valamin. Nem tudom miért de kicsit feszültnek éreztem magam, így leültem a helyemre és inkább elkezdtem átolvasni a föcit.

Nagy szerencsémre nem engem hívott ki a tanár felelni. Hanem Bryant. Milyen meglepő. Végül is csak a múltkor nem kapott semmit a beszólásáért így most remélte kap egy rossz jegyet.

Nem mertem súgni neki, mert tudtam úgysem figyelt volna rám. Végül a többiek összesúgtak neki egy 2-est. De szerintem ha ötösre felel akkor sem adott volna neki ennél jobb jegyet.

A földrajz eltelt. A tanár egész tűrhetően viselkedett velem is és Bryannel is. Bryan óra közben csendben firkált mellettem a füzetébe. Többször is próbáltam erőt venni magamon, vagy százszor elmondtam magamban, hogy „egy-kettő-három most!”, de aztán végül nem szólítottam meg.

Jött a tesi, ahol legalább nem találkoztam vele, mert a lányok és a fiúk külön tesiznek. Kiütőst játszottunk. Legalább ki tudtam magamból adni a feszültséget. Ugyan másoknak a kárára, mert nem egy embert vágtam hasba a labdával, de miután bocsánatot kértem éreztem, hogy azért jól esett.

Következett egy szívmelengető osztályfőnöki Mr. Balstonnal.

– Gratulálok Miss Osmer!-kezdte amint belépett.-Még alig van itt egy hete, rögtön felborítja iskolánkban a rendet, ráadásul nem is egyedül, hanem beleviszi ebbe az egészbe Bryant és Miss Balmant is. Elmondaná, hogy is történt ez az egész?

–Elizabeth kezdte azzal, hogy leöntött.-mondtam és folytattam volna ha hagyja.

– De ez nem volt elég rendbontás önnek, így még nagyobb felfordulást csinált azzal, hogy mint az óvodában szokás, visszaadta Elizabetzhnek amit tett. De, hogy fokozza a helyzetet, bevonta Bryant, hogy öntse le az igazgatóhelyettes asszonyt Mrs. Hayburnt. Valószínűnek tartom, hogy ettől azt várta, majd mások is csatlakoznak és az ebédlőt rommá változtatják. A kérdés az, hogy Mr. Goldwin miért ment bele?

– Ezt a témát szerintem már mellőzhetnénk.-mondta Bryan.

– Miattam öntötte le az igazgatóhelyettest.-próbáltam megvédeni.

– Azt tudom! Most mondtam el. Csak még nem tudom miért.

– De nem úgy értettem!

– Tudja mit! Hiába magyarázkodik ebből nem húzza ki magát! Szóval tisztázzuk! Csak egy valamit szeretnék. Hogy rendesen viselkedjen és ne tegyen kárt!-szögezte le.

Ezek szerint most már ott tartunk, hogy én úgymond belekényszerítettem (?) Bryant ebbe a dologba.

– Mondtam, hogy mellőzzük.-szólalt meg mellettem Bryan.

Ezzel gondolom arra célzott, hogy utána nem kellett volna megszólalnom. Pedig most én akartam megvédeni őt. Erre csak még mélyebbre ástam magam.

De legalább hozzám szólt. Akkor annyira nem haragszik. Vagy csak okítani akart? Komolyan mondom, a tanácstalan szót rólam mintázták.

Francia következett. Reméltem, hogy itt senki nem készül a megaláztatásomra.

Bejött a tanár és intett, hogy üljünk le.

–Bryan és Sallie az igazgatóiba!-mondta franciául Mr. Andrews.

– Mit csináltam?-kérdeztem bizonytalanul.

Még jó hogy nem értettem az egészet, hiszen a tanár még csak akkor lépett be az ajtón én pedig eddig meg se mukkantam.

– Azt én nem tudom, csak hívattak titeket.-tárta szét a karját a tanár.

Bryannel felsétáltunk az igazgatóiba. Mr. Dawking már ott várt minket Mrs. Hayburnnel az oldalán. Egyébként az a nő mindig ott ácsorog mellette vagy mi?

– Szervusztok! Csak arról akartam szólni nektek, hogy ma délután az iskolapszichológussal fogtok beszélgetni. Szeretném ha együttműködnétek vele.

– Nekem nincs szükségem agyturkászra.-mondta Bryan.

– Én viszont azt mondom, hogy van szóval nyugodtan beszélgethetsz vele négyszemközt is ha kell.-vágott vissza az igazgató.

– Most mehettek!-szólalt meg Mrs. Hayburn. Persze, hogy be akart kapcsolódni a „fontos” ügyekbe.

– Minek ez a felhajtás?-kérdeztem szerintem magamtól miközben lefelé tartottunk a lépcsőn, ugyanis Bryan nem felelt.

Francia után a szünetben Rachel és Brit érdeklődött, hogy mi volt.

-Pszichológusra van szükségünk!-jelentettem ki.

– Mi? Azt tudtam, hogy Elizabeth orvosi segítségre szorul, de hogy ti is.-mondta elképedve Rachel.

– Reggel én is ezt mondtam neki.-pacsizott össze Brit Rachellel.

– Szóval délután pszichológus fog velünk beszélgetni. Szerintem ésszerűbb lenne, ha valaki az afrikai éhező emberekről tartana nekünk kiselőadást, hiszen kaja ment kárba. Az, hogy leveseket borogatunk egymás nyakába, még nem jelenti azt, hogy nem vagyunk épelméjűek.

– Ha így mondod nem mondanám, hogy normálisak vagytok.-jegyezte meg Brit.

Fizika volt az utolsó óra Mrs. Glove-val. Röpdolgozatot iratott. Az elméletet szóról szóra tudtam, de a számolásnál elakadtam. Bryantől nem akartam segítséget kérni, mert az túl álszentség lett volna a részemről, így megpróbáltam magamtól boldogulni. Nem nagyon sikerült. Csak egy számolásos feladatot adott, úgyhogy a 4-es legalább meglesz.

Óra után a lányokkal ebédelni mentünk. Rosszul érintett, hogy amikor vettem ki a kaját, a konyhásnő azt mondta, idézem: „Nem akarok balhét!” Ez nagyon gáz! Mostantól én lennék a rosszkislány aki az ebédet nem megeszi, hanem fegyverként használja?

Lényegtelen, mert a kaja megint ehetetlen volt, szóval ma is több értelme lett volna ha Elizabeth nyakában landol.

Miután éhesen kimentem az ebédlőből elbúcsúztam a lányoktól és elindultam az iskola pszichológiai részlegébe, jelen esetben az igazgatóhelyettesibe.

Már 15 perce vártuk bent a pszichológust amikor kopogtak.

– Helló Sall! Gyorsan vedd ezeket el mert szerintem mindjárt itt lesz!-nyomott a kezembe két szendvicset lihegve Rachel.-Az egyik a tiéd, a másik Bryané. Amina küldi!-hadarta és elrohant, épp időben mert egy nő tartott felfelé a lépcsőn.

Gyorsan letettem Bryan elé az egyik szendvicset.

–Rachel hozta. Azt mondta Amina küldi.

– Majd megköszönöm neki.-válaszolt és többet nem is foglalkozott velem.

Egyébként a pszichológus egészen tűrhető volt. Tulajdonképp velünk nem is beszélt csak Elizabethtel. Neki tényleg szüksége volt rá. Legalábbis nagyon úgy tűnt. Csak panaszkodott neki meg panaszkodott. Én viszont nyugodtan elfogyasztottam a szendvicsemet, nem úgy mint Bryan, aki hozzá sem nyúlt. Szóval így telt az elzárásunk.

Amikor kimentem a suliból esett az eső. Egy ideig csak ácsorogtam az ajtóban hátha eláll, de nem volt nagy a valószínűsége így inkább elindultam. Hiszen ez London.

-Sallie? Gyere csak!-kiáltott egy ismeretlen hang mire megfordultam.-Igen te!-intett egy magas 20 körüli fickó egy kocsi mellől.

Bizonytalanul sétáltam oda a szakadó esőben.

„mi van ha el akar rabolni, valami szervkereskedő, vagy lehet, hogy odamegyek és majd hirtelen Dubaiban ébredek. És egyáltalán honnan tudja a nevemet?”-gondoltam magamban.

– Szia! Bryan bátyja vagyok!-nyújtott kezet.

– Én pedig Sallie, bár úgy tűnik tudod.-válaszoltam és kezet ráztam vele.

– Persze, te vagy a lány akiről mesélt.

– Mesélt?-kérdeztem értetlenül.

– Aha! Csak annyit akartam, hogy döntsd el mit akarsz, ne bizonytalanítsd el!

– Hogy én? Mármint…

– Hali tesó!-csapott bele a bátyja Bryan tenyerébe.

– Helló, ti meg miről beszélgettek?-kérdezte Bryan felhúzott szemöldökkel a bátyjától.

– Csak felajánlottan Sallnek, hogy hazavisszük.

– De nem is arra megyünk, tudod.-tiltakozott Bryan kicsit sem feltűnően.

–Tényelg nem kell! Szeretek buszozni.-mondtam gondolván, ha Bryan nem akarja, hogy menjek akkor én sem akarom, hogy elvigyenek.

– Azt mondtam, hogy elviszünk, úgyhogy csak szállj be! Egyébként meg rosszul hazudsz.-mondta és be is ült a volán mögé.

Bryan és én még kint álltunk az esőben. Mikor ránéztem láttam az arcán, hogy neki ez nagyon nem tetszik. Tuti lesz majd a bátyjával egy vitája.

Nem nagyon tudtam mit tenni, beszálltam hátulra. Végül is jobb volt mint buszozni. Még így is, hogy valakinek nem tetszett.

– Itt merre?-kérdezte Bryan bátyja.

– Balra.-válaszolt Bryan helyettem.

– Az ötödik ház.-fejeztem be a mondatot, hogy azért a mi házunkhoz én navigáljak.

– Köszi a fuvart!-mondtam mikor kiszálltam.

–Szivesen!-intett Bryan bátyja és el is mentek.

Akkor esett le, hogy azt sem tudom, hogy hívják. És ha továbbra is ilyen viszonyban leszek Bryannel valószínűleg sosem tudom meg.

Én bementem a házba ahol anyu és apu már várt. Gondolom látták ahogy kiszálltam az autóból.

– Szia kicsim!-köszönt anyu.

– Kikkel jöttél?-tért a lényegre rögtön apu. Mi mást is vártam tőle?

– Szia anyu, és neked is szia apu! Bryan bátyja hozott el.

– Miért furikáz téged Bryan bátyja?

– Mert jött Bryanért és, hogy ne ázzak meg engem is elhoztak. Más kérdés?

– Akkor kibékültetek?-kérdezte anyu.

– Nem.-válaszoltam és felmentem a szobámba.

A vacsi (sült hal és rizs) nagyon jól esett, mert csak egy szendvicset ebédeltem, úgyhogy eléggé éhes voltam.

Utána megfürödtem és a kanapén tévéztem. A szobámban is nézhettem volna, de most ott nem volt kedvem. Közben Cooper a kandalló előtt feküdt és szundikált.

Azon gondolkoztam, hogy vajon miért mondta, hogy „döntsem el mit akarok, és ne bizonytalanítsam el”. Gondolom Bryanre gondolt. De mit döntsek el és miben ne bizonytalanítsam el? Kezdem azt hinni, hogy csak szórakozott. Bár komolynak tűnt.

január 8. (Szombat)

9:07. Ennyit mutatott az óra amikor felébredtem. Tényleg sikerült az elhatározásomat végrehajtani tehát aludni egy jót. Sokkal frissebbnek és határozottabbnak éreztem magam, mint tegnap mikor lefeküdtem.

Arra gondoltam, hogy ezt megünnepelem egy tejszínhabos gofri kíséretében. De nem csak nekem járt a díszreggeli, hanem Coopernek is. Így neki előszedtem a kedvenc marhahúsos eledelét. Szerintem nem túl gusztusos, de úgy tűnt ő mégis örül neki, ugyanis pillanatok alatt felfalta.

Én leültem a TV elé és ott reggeliztem. Eléggé belemerültem a műsorba, mert valami vetélkedőt ismételtek. Egyetlen nő és két férfi volt már csak játékban. Persze én végig a nőnek szurkoltam, de ő végül kiesett. Kár, pedig megmutathatta volna, hogy a „gyengébbik nem” nem is annyira gyenge és nem mellesleg egy csomó pénzt is elvihetett volna.

Miután kikapcsoltam a TV-t elolvastam a cetlit amit anyu hagyott. Ez állt rajta:

„Jó reggelt! Ha eléggé kipihented magad teregess ki! Puszil: Anyu”

Szót fogadva az írásos utasításnak, felöltöztem majd kiteregettem.

Épp a csipeszeket kerestem amikor csengettek.

– Szia Sall!-állt az ajtóban mosolyogva Brit.

– Szia Brit! Hát te?

– Mi az? Már nem is örülsz, hogy jövök?

– Dehogy nem csak megleptél!

– Hallottam mi volt!-mondta és megrázta a fejét.

– Na jó akkor gyere be!

„És még egy ember akinek mesélhetem el mi volt”-gondoltam magamban.

– Esetleg kérsz egy tejszínhabos gofrit mielőtt belekezdek?-kínáltam meg.

– Nem köszi! De nekem nem kell elmesélned mert tudom mi volt csak nem értem. Tegnap még semmi bajod nem volt vele.

– De volt bajom, mert tudtam, hogy Elizabeth előbb-utóbb műsort fog rendezni. Csak idő kérdése volt mikor.

– Viszont azt be kell vallanod, hogy erről nem Bryan tehet. Azt hiszed ő élvezi, hogy Elizabeth állandóan meg akarja kaparintani?

– Nem, de akkor sem én húztam ki a gyufát hanem ő!

– Rosszul gondolkozol, mert hibást keresel! Hidd el, hogy nem akart ő neked rosszat!

– Mégse lett jó vége!-jegyeztem meg, védve magam.

– De lehetett volna jobb, ha nem támadod le!

– Már úgyis mindegy lett volna, mert még délelőtt összevesztem vele.

– De mégis min?-kérdezte a fejét fogva.

– Azon, hogy én már akkor mondtam, hogy nem értem mit akar és, hogy valakinek ez nem tetszik. És ezen ő sértődött meg szóval…

– Gondolom azért mert olyan szépen mondtad.-jegyezte meg cinikusan.-Még mindig nem gondolod, hogy egy kicsit jogtalanul vagy mérges rá?

– Egyáltalán nem!-válaszoltam határozottan.

– És egyébként szerinted miért nem mondta, hogy miattad öntötte le az igazgatóhelyettest?

– Hogy majd én ezek után megköszönjem és felnézzek rá mint valami hősre.

– Jaj, hagyjuk már ezt a „hős” dumát! Az eszedbe se jutott, hogy ezzel nem csak az volt a célja, hogy ne legyél még jobban megbüntetve, hanem hogy a jövőhét délutánjait veled tölthesse?

– És az mégis miért lenne jó neki? Hiszen jelenleg „meg van sértődve” és nem érdeklem.

– Na jó veled nincs értelme veszekedni, mert csak a magad igazát látod!

– Ő is pont ezt mondta!-mondtam bosszúsan.

– Akkor talán igaza van. Egyébként mit terveztél délutánra?

– Még semmit.

– Akkor elmegyünk vásárolgatni!-jelentette ki.

– De előtte még kellenének a csipeszek!-mutattam a szárítóra.

– Hol tartjátok őket?

– Ha tudnám nem keresném.-mondtam azt gondolva ez teljesen logikus.

– Akkor ugorjunk neki!

15 percig tartott a lelkes keresgélés. Akkor hagytuk abba, amikor néhány dobozt kutattunk át és eltörtünk egy poharat. Anyu nem lesz túl boldog ha észreveszi.

Végül megállapítottuk, hogy bent a szél nem fogja elfújni a ruhákat, szóval befejeztük a keresést nehogy még több kárt tegyünk.

Apu és anyu azt mondták délig dolgoznak, szóval a cetli másik oldalára ráírtam kivel és hova megyek. Aztán Brit és én elindultunk.

Nagyon jó ruhás boltokba mentünk be. Vettem is magamnak két felsőt és egy nadrágot. És anyának is kinéztem egy blúzt úgyhogy ezekre a helyekre még tuti vele is visszajövök akár már holnap.

Mikor hazaértünk 3 óra volt. Anyu és apu otthon várt minket. Szerencsére még nem ettünk így négyen ebédeltünk.

Brit 6 óra körül ment el. Cooper és én hazakísértük.

– Köszi, hogy feldobtál!-mondtam hálásan.

– Nincs mit! De azért gondolkozz azon amit mondtam!-jegyezte meg és bement a házba.-Ja és köszönöm az ebédet!-kiáltott vissza az ajtóból.

– Legközelebb jöhetsz!-mondtam integetve.

Cooperrel kicsit húzós volt az út hazáig, szó szerint, mivel úgy tűnik mindenki akkor akart kutyát sétáltatni. Cooper pedig mindegyiket meg akarta ijeszteni. Persze a „nagy bátor”, amikor visszaugattak neki rögtön behúzta fülét, farkát és engem rángatott az ellenkező irányba.

Végül hazaértünk. Mondtam anyunak, hogy a vacsit most kihagyom és felmentem a szobámba. Anyu azonban kis idő múlva utánnam jött.

– Minden rendben?-kérdezte.

– Igen, persze.-mondtam kissé bizonytalanul.-Te is úgy gondolod, hogy nem kellett volna úgy Bryanre támadnom?

– Nem mondom, hogy valóban igazad volt, de végül is mondhatta volna Elizabethnek, hogy hagyjon békén. És ezt most ne úgy értsd, hogy támogatlak abban, hogy ő a hibás, mert ez azért nem igaz. Mind a hárman hibásak vagytok úgyhogy nincs értelme veszekednetek.-mondta megértően.-Ó a tini szerelem!-tette hozzá.

– Állj anyu! Én nem vagyok szerelmes!-tiltakoztam.

– Akkor hozzak egy forró kakaót?

– Az jól jönne!-bólintottam.

Az este hátralévő részében a neten böngésztem. Minden olyat kerestem ami egy kicsit elterelte a figyelmemet. Találtam egy boltot itt Londonban ahol csak körömlakkot árulnak. Elhatároztam, hogy holnap oda is benézek anyuval és kipróbálok néhány mintát a körmömre festeni, mert tegnap már nagyon belelendültem.

Cooper ma is úgy döntött, hogy az éjszakát mellettem tölti így együtt dőltünk be az ágyba.

január 7. (Péntek)

Szörnyű nap! Ahhoz képest hogy a péntekek általában a felüdülést jelentik nekem a mai nap egyáltalán nem nevezhető annak. Jövőhéten tuti nem lesz egy szabad délutánom sem.

Reggel nem mondanám, hogy felébredtem mivel már amúgy is szinte egész éjszaka ébren voltam. Szóval miután kikeltem az ágyból megtettem minden normális reggeli rituálémat. Mosakodás, evés, fogmosás, smink, haj (utóbbi kettő kicsit sokáig tartott a karikák miatt a szemem alatt és a gubancok miatt amit az éjszaka során kreáltam a hajamba) illetve öltözködés.

Ezek után a buszmegállóba indultam. Valami csoda folytán, habár eléggé késésben voltam, elértem a buszt. Időben beértem a suliba és még a matek házimat is volt időm megcsinálni (reggel kiderült, hogy van).

Megkezdődött a Francia. Ebben a suliban csak egy idegennyelvet tanulunk. Választási lehetőség nem sok van. Vagy mész spanyol tagozatra és emelt szinten tanulsz spanyolt vagy mész matek vagy általános tagozatra és tanulsz franciát. Azért izgatottan vártam a tanárt, mert általánosban nagyon jó francia tanárom volt, így kíváncsi voltam itt vajon milyen lesz.

Hát azt kell mondjam a külseje nem túl megnyerő. Már nem középkorú de még nem is idős férfi. Ezzel nincs is gond. De van egy kis kecskeszakálla. De az olyan furi valahogy az arcához, hogy nem tudod róla levenni a szemed. Egyébként tanítani (eddig) jól tanít úgyhogy megleszünk. Egyébként a neve Mr. Andrews.

Jött a matek, amin újra bebizonyosodott, hogy nem leszek ebből a tantárgyból egy zseni. A tanár azt mondta: „A házid katasztrófával ér fel, de látom, hogy te egy csiszolható gyémánt vagy úgyhogy hiszek benned!”. Aztán ennyi volt mert írta tovább a feladatokat és nem kérdezte meg se, hogy esetleg van e valami amit nem értek.

Angolon nem volt semmi extra. Már 10 perc után szétuntam magam mert valahogy arról kezdett el beszélni a tanár, hogy milyen furcsa akcentusok vannak. Hogy ez hogy kapcsolódik az angol órához azt nem tudom.

– Milyen volt tegnap Britnél?-zökkentett ki Bryan.

– Ó, hát jó volt. Filmeztünk meg ilyenek.

– És Brit jól van mert olyan fura arcot vágott amikor még ott voltam?

– Már ma is jöhetett volna suliba, mert szinte teljesen felgyógyult, most már csak lustaságban szenved, és a fura arc meglepettség volt.-jelentettem ki határozottan.

– Mert?-kérdezte eléggé értetlenül.

– Mert nem tudta mit kerestél ott, meg hogy miért kísérgetsz engem. Mondjuk, hogy őszinte legyek ezt én sem értem igazán.

– Pedig nem valami bonyolult. Nem jobb ketten sétálni mint egyedül?

– De tényleg csak egy rajongód ezt nem veszi túl jó néven és engem piszkál, úgyhogy ha innen nézem nem.

– És miért érdekel az hogy piszkál téged?

– Jaj, mert ne mondd, hogy téged nem zavarna, ha mindig belebotlanál és meg kellene hallgatnod a kiosztó rizsáit!-válaszoltam kissé indulatosan.

– Ha neked tényleg ekkora zűrt okoz, hogy velem lásson az úgynevezett „rajongóm” akkor egyszerűen mond nekem hogy ne kísérjelek el!

– De tegnap is mondtam és mégsem hallgattál rám!

– Tudod mit felejtsük el! Békén hagylak így majd ő is békén hagy téged!-mondta és mivel már kicsengettek úgy fél perce felállt és otthagyott.

Szép. Nem igazán jutottam előre csak annyit, hogy összevesztem vele. De így majd legalább nem leszek annyira tanácstalan magamban.

Szerencsére reggel nem pénzt hoztam hanem szendvicset így nekem nem kellett lemennem. Tehát legalább szünetben nem futottam össze Bryannel.

A rajz órát csendben ültük végig egymás mellett. Valami olyan volt a feladat, hogy csendéletet kellett rajzolni. Ez valahogy úgy nézett ki, hogy lerajzoltunk egy pohár vizet. Én tényleg nem vagyok otthon a festészetben meg ilyen rajzolásos művészetekben így nem igazán élveztem a munkát. Végül is egész jól sikerült, bár a tanár azt mondta a víz nem hullámzik a pohárban mire én mondtam neki, hogy valaki meglökte az asztalt.

Biológia órán a tanár feleltetett. Szegény Rachelt hívta ki aki nem tanult semmi, és mivel még alkudozni is elkezdett kapott egy 1-est. Szegénykém, ez nem jött túl jól neki.

Egyébként az óra többi része egész izgalmas volt mert filmet néztünk az egysejtűekről. Bár néhány részére azt mondom, hogy a gyomrom kavargott (ezt inkább nem részletezem), de azért az óra elment és ez a lényeg.

Amint megszólalt a csengő rögtön Rachelhez indultam.

– De miért nem tanultál?-tettem fel rögtön a kulcs kérdést.

– Mert nem gondoltam, hogy máris kell!-szomorkodott.

– Mit hittél, hogy ebben a félévben már nem kapunk jegyet bioszból?

– Nem, de ne bánts már!

– Jól van, nem annak szántam. És mi a terved? Hogy akarod kijavítani?

– Még nem tudom.

– Ennél valami határozottabb elképzelésed is lehetne. Például azt mondta, hogy a filmhez kapcsolódóan tarthatunk előadást, mondjuk egy-egy megnevezett egysejtűről.

– De én nem néztem a filmet.

– Rachel szedd össze magad! Az a szerencséd, hogy én figyeltem, és felírtam.

– Akkor majd segítesz?-kérdezte nagy reménykedő szemekkel.

– Persze! De most már menjünk kajálni, hátha ma valami ehetőt adnak!-mosolyodtam el és elindultunk.

Elég nagy volt a sor, de most az idősebb diákok miatt nem ment a tolakodás, így inkább kivártuk a sorunkat.

Ki is vettem a kaját ami nem volt valami csodás kinézetű. Valami barna, főzelék sűrűségű leves és pörkölt. Jó zsíros pörkölt.

Elindultam egy asztalhoz, mire Elizabeth állt elém. Semmit nem mondott hanem egyszerűen a nyakamba borította a levesét (?)!!!! Hátraléptem és neki is mentem valaminek, de így is rajtam landolt a tányérja tartalma.

– Ezt érdemled!-mondta hangosan.

De én sem hagytam magam és amikor megfordult, hogy elindul és otthagy én is leöntöttem őt levessel. Talán kicsit jobban átgondolhattam volna, hogy valóban megéri e, de azért jól esett.

Ott álltunk egymással szemben levestől elázva. Elizabethnek szinte égett a feje annyira vörös volt. Mindenki minket nézett.

– Azonnal az irodámba!-kiáltotta el magát Mr. Dawking igazgató úr és elviharzott.

Elizabeth és én tisztes távolságban mentünk fel az emeletre az igazgatóiba. Persze ő ment elől a lépcsőn, ezzel is mutatva, hogy fontosabb. Mintha ez engem annyira érdekelne. Nem gondolom, hogy bármit is elkövettem amiért „ezt érdemlem”. Most lett elegem belőle. Ez volt az 5. napom, hogy lehet ennyire féltékeny a semmiért?

Az igazgató már fent várt minket. 3 szék volt. Azt mondta, hogy a két szélsőre üljünk nehogy itt összeverekedjünk.

– Ez nem igaz! Én nem is lennék itt, ha...

– Egy pillanat!-szakította félbe Elizabethet a mondandójában Mr. Dawking.

Bryan jött be Mrs. Hayburn igazgatóhelyettes kíséretében, akinek szintén csupa kaja volt a ruhája. De miért van itt Bryan és miért néz úgy ki Mrs. Hayburn mint egy étlap? Bryan leült közénk az igazgatóhelyettes pedig Mr. Dawking mellé állt.

– Na akkor hagy halljam, hogy pontosan mi is történt!-mondta az igazgató.

– Pontosan az történt, hogy Sallie leborított levessel! Az egészet ő kezdte!-hisztizett Elizabeth.

– Azért ezt ne mondd, mert mindenki tudja, hogy te kezdted! Arra lennék kíváncsi miért?

Elizabeth nem felelt. Persze, hogy nem. Hiszen ott volt Bryan, nem mondhatta, hogy „mert féltékeny vagyok”.

– Jó, ha nem felelsz akkor a következő kérdésem az lenne, hogy Sallie te miért folytattad? Jó szórakozásnak tartottad?

– Nem! Én csak megvédtem magam. Viszont tényleg meggondolatlan ötlet volt.

– Akkor remélem legközelebb majd jobban meggondolod mielőtt cselekszel. Mind a három bent marad délután az igazgatóiban, és jövőhéten is minden délutánt az igazgatóhelyettesi irodában töltötök.-szabta ki végül az ítéletet és indulni készült az ig. helyettessel együtt.

– Én is maradjak?-kérdezte Bryan aki valószínűleg akkor kapcsolódott be a beszélgetésbe.

– Nem fiacskám! Te elmehetsz! Végül is csak annyit tettél, hogy az ebédedet ahelyett hogy elfogyasztottad volna Mrs. Hayburnre öntötted.-mondta Mr. Dawking és Mrs. Hayburnel együtt távozott.

Mi van? Bryan mit csinált? Meg akartam kérdezni tőle, hogy mi is történt valójában de ekkor Elizabeth letámadott.

– Látod ezért is te vagy a hibás! Mióta idejöttél mindent csak elrontasz! Állandóan az utamba állsz!-kiabálta le a fejem.

– Jajj, elnézést! Majd legközelebb jobban odafigyelek arra hogy betartsam Elizabeth Balman szabályait!

– Fejezd be a cinikusságot! Igen is megérdemelted amit kaptál tőlem, és ha hallani akarod mióta itt vagy az volt a legszebb pillanatom amikor leöntöttelek!

– Igen? Tudod ez engem nem hat meg! Egyszerűen utálom a féltékeny embereket! Akik azon a személyen töltik ki a dühüket aki nem tehet semmiről!-kiabáltam vissza.

– Hagyjátok abba! Ha már itt kell lennünk akkor ne ordibáljunk egymással.-mondta Bryan aki még mindig közöttünk ült.

– Nem fogom abbahagyni! Mert ez az amiről beszéltem, hogy ez lesz a vége!-kezdtem a veszekedést Bryannel.

– Mégis minek?-kérdezte Bryan.

– Annak, hogy ha Elizabeth veled lát vagy bármit hall arról hogy esetleg egy szót is szólok hozzád, ő kiborul ami miatt nem tud téged megkaparintani és rajtam tölti ki a dühét!

– Szóval azt mondod ez az egész az én hibám? Hogy elkísértelek meg hogy beszéltem veled? Mit gondolsz én szórakozásból ülök itt és hallgatom ahogy civakodtok?

– Leöntötted az igazgatóhelyettest még jó hogy itt vagy!

– Mert meglöktél és ő ott állt mellettem és véletlenül ráborítottam! De nem szóltam, hogy véletlen volt miattad mert rám már amúgy is pikkel!-magyarázta Bryan.

– És? Most kiáltsalak ki valami hőssé, hogy úgymond megvédtél?-kérdeztem Bryantől.

– Szerintem szólnod kellett volna, hogy Sallie miatt öntötted le és akkor nem kellene itt maradnod.-szólt bele Elizabeth, csak hogy mondjon valamit.

– Tényleg? Te nagyon okos vagy! Szerintem meg ne szólj bele mert konkrétan miattad vagyunk itt mind a ketten!-mondtam Elizabethnek.

– Tudod mit Sall, veled semmi értelme vitatkozni.-mondta Bryan és bedugta a fülhalgatót a fülébe.

A délutánt csendben ültük végig egymás mellett. Elizabeth néhányszor megpróbálkozott beszélgetni Bryannel de ő mintha észre sem vette volna, netezett tovább a telefonján. Én is azt csináltam. Értelmetlenebbnél, értelmetlenebb játékokat töltöttem le de legalább elfoglaltam magam.

Végül 4-kor jött az igazgató, hogy mehetünk.

Alig vártam, hogy hazaérjek és átöltözzek. A gusztustalan leves még mindig rajta volt a pólómon és bár amikor kivettem akkor sem volt valami jó illata, de miután beleszáradt a ruhámba még inkább szörnyűbb lett.

Hazaérve mikor anyu meglátott elképedt. Mondtam neki, hogy ne kérdezzen semmit csak hagyja, hogy zuhanyozzak le. Tényleg látta, hogy nem vagyok a legjobb passzban úgyhogy szó nélkül elengedett.

Tusolás és átöltözés után azonban rögtön kérdőre vont apuval együtt.

– Az történt, hogy ne lepődjetek meg a jövőhéten is minden nap ilyen tájt érek haza!

– Mégis mit csináltál?-érdeklődött apu.

– Elizabeth a nyakamba borította a levesét én meg visszaadtam neki.

– De miért?-szált be a kérdezősködésbe anyu.

– Mert már itt volt az ideje! És ha szerinte én „ezt érdemlem” akkor szerintem ő ennél még rosszabbat érdemel. Mert nem tettem ellene semmit. Bryan kétszer elkísért. És? Úgy tesz mintha körül belül összejöttem volna vele.

– De ugye nem jöttél össze vele?-kérdezte apu mire anyuval csak forgattuk a szemünket.

– Persze, hogy nem most mondom! De azért ő nyakon borít, én meglököm Bryant, ő nyakon borítja Mrs. Hayburnt...

– Mit csinált?-kérdezték egyszerre.

– Véletlen volt. Meglöktem ő meg ott állt. De nem is ez a lényeg, hanem, hogy mivel délután is össze voltunk zárva Bryannel is összevesztem még jobban mint délelőtt, úgyhogy most egy hétig dög unalmasak lesznek a délutánjaim.

– Hát, azért tényleg neked is ott a helyed a büntetésen, hiszen visszaadtad Elizabethnek és Bryan is miattad borította le Mrs. Hayburnt.

– Ők nem tudják, hogy miattam volt. De mindegy is. Bryan azt hitte, ha nem mondja meg majd valami hősnek fogom hinni. De hiába várja ezt.

– Azért kedves dolog volt tőle, hogy nem árult el.-mondta anyu.

– Szerintem, meg igenis igaza van Sallienek! Nehogy már azt várja az a fiú, hogy a lányunk ezek után majd bálványozza!-tartott velem apu.

– Apád ezt csak azért mondja mert nem szimpatikus neki Bryan.

– Már miért ne lenne szimpatikus? Barátok, szóval....

És itt kezdődött anyu vs. apu Bryanről való vitája. Mivel semmi kedvem nem volt pont róla veszekedni simán felmentem a szobámba Cooperrel együtt. Úgy tűnt ő sem kíváncsi a Bryannel kapcsolatos dolgokra.

Épp Cooper szőrét keféltem ki amikor megcsörrent a telefonom. Rachel volt. Szegény, el is felejtettem, hogy ebédnél ott kellett hagynom.

– Szia Rachel! Bocsi!

– Hali Sall! Semmi gond! De mond már mi volt?

Elmeséltem neki mi történt. Mindent elmondtam. Ő csendben hallgatott végig. Ez kellett nekem. Hogy valaki csak úgy meghallgasson. Azt mondta teljesen egyetért velem és hogy majd holnap beszélünk mert le fog merülni az egyenlege. Aztán letettük.

Estig, mindenfélét csináltam amivel elterelhetem a gondolataimat a mai napról. Például körmöt festettem.

11 óra körül feküdtem le. Cooper olyan drága volt, hogy most nem ment le hanem felkucorodott mellém az ágyra. Holnap szombat úgyhogy eldöntöttem bármi is volt ma, jól fogok aludni és kipihenem magam.