január 11. (Kedd)

A reggelem elég bénán indult. A kanapén ébredtem. Valószínűleg tegnapi nagy gondolkozásom közben bealudtam. Eddig nincs is baj, mert a kanapé alapjában véve kényelmes. A probléma csak az volt, hogy a fejem lelógott róla. Tehát a nyakam reggelre totálisan beállt.

Próbáltam kimasszírozni a nyakamból a merevséget, de nem igazán sikerült, úgyhogy beletörődve rokkantságomba, elkezdtem készülődni.

Mikor kinéztem az ablakon fehérséget láttam. Úgy tűnt a tegnapi eső átment havazásba. Cooper eddig még nem látott havat így felkeltetem a kis hétalvót és kimentem vele a hátsó udvarra.

Először félt a hótól, de aztán annyira megtetszett neki, hogy alig tudtam vissza bevinni. Azt hitte, hogy fogócskázom, vagy játszok vele, ugyanis mint a félőrült rohant előttem a hóban. Jobban mondva ugrándozott.

Végül sikerült elkapnom őrült kutyusomat. Épp ideje volt mert késésben voltam.

Gyorsan kabát fel, csizma. És itt volt a hiba. Hol lehet a csizma? Itt még nem volt rá szükségem, de tuti a cipők közé volt csomagolva. Csakhogy a cipők már ki voltak pakolva. Akkor mégis hol lehet?

Anyát hívtam, nem vette fel.

– Akkor megyünk őszi cipőbe!-mondtam és felvettem.

Már mire a buszmegállóhoz értem beázott a cipőm. Utálom azt az érzést amikor a cipőmbe víz megy és a zoknim is tiszta nedves lesz. Fúú.

Brit egyedül ácsorgott a buszmegállóban. Jó nem mondom, hogy tolongani szoktak, de azért szokott lenni egy két ember rajtunk kívül.

Nem vett észre mert háttal állt nekem. Az alkalmat kihasználva, kis golyót gyúrtam a hóból és elég jó célzással megdobtam Britet. Talált! Brit lassan fordult meg, mint aki tudja ki a tettes. És tényleg tudta.

– Véged Sall!-kiáltotta és felvett egy marék havat.

Ész vesztve rohantam, Brit pedig utánam. Egyszer csak hallottuk, hogy megáll a busz. Brittel egymásra néztünk és most már a buszhoz rohantunk. Persze nem értük el.

– Most már tényleg végünk!-jelentettem ki.

– Kénytelenek leszünk gyalogolni.-mondta szomorúan Brit.

– Akkor induljunk!

Nem nevezném gyaloglásnak amit csináltunk. Brit nem adta fel egy könnyen, szóval szó szerint loholtam a suliig. És láss csodát, beértünk időben.

Na jó, csak azért mert késett a tanár. De nem ő volt az egyetlen. Szinte a fél osztály, 10, 15 vagy több perces késéssel ért be.

Tehát a hó nem könnyítette meg senkinek a dolgát. Nem gondoltam volna, hogy már ma ilyen vastag réteget képezhet az utakon. Nem lett belőle latyak a tegnapi időjárás ellenére sem.
Bryan egyébként vagy nagyon haragudhatott rám, vagy őt is akadályozta a hó, a lényeg, hogy nem jelent meg első órán.
Matekra azonban már megjött. Tisztázni akartam vele, hogy mi is volt ez az egész pénteki hisztim, de nem matekon. Ugyanis minden matematika órán reménykedtem, hogy valamit megértek. Általában semmi eredménye nincs a reménykedésemnek, de ahogy mondják: ,,A remény hal meg utoljára!”. Nálam a reményhal már a víz tetején lebeg lassan.
Matek utáni szünetben kiderült, hogy az angol tanárunk beteg, úgyhogy egész héten nem jön. Felőlem, bár szerintem csak lusta bejönni ilyen időben kocsival.

Angolon az osztály nagy része eldöntötte, hogy hógolyózni fognak az udvaron. Milyen érett középiskolás elképzelés :). Na jó, az igazság az, hogy én is szívesen benne lettem volna, de amikor láttam, hogy már csak hárman vagyunk a teremben, Bryan, Rick és én, meggondoltam magam. Itt volt az ideje, hogy tisztázzam.
– Rick!-szólaltam meg.

– Igen?

– Nincs kedved kimenni a hóra?

– Sall, te most kihívtál engem? Lányt nem bántok.-tiltakozott Rick.

– Dehogy! Úgy értem a többiekhez!-és egyáltalán nem feltűnően az ajtó felé billegettem a fejem, hátha kapcsol.

– Ja kösz most nem.-jelentette ki és visszafordult Bryanhez.

– Rick!-szólítottam meg újra, mert elsőre ugyebár nem vette az adást.

– Tessék?-fordult meg, de úgy mint aki szívességet tesz.

– Hagy beszéljek négyszemközt Bryannel!-tértem a lényegre.

– Jaj, hogy ezt akartad. Jó, úgyis épp kifelé készültem.-mondta.-Hajrá!-súgta a fülembe az ajtó felé menet.

Nem lepődtem meg azon, hogy mindent tud. Hiszen először is, tanúja volt az esetnek, másodszor pedig úgy látom nagyon jó haverok Bryannel, szóval gondolom elmondta neki.

– Mit akarsz mondani?-kérdezte Bryan de nem nézett fel rám.

– Igazából úgy terveztem, hogy bocsánatot kérek amiért olyan elviselhetetlen voltam, de ez nem is olyan könnyű.

– Nem kell bocsánatot kérned. Részben igazad volt.

– Mi?

– Abban, hogy miattam piszkált Elizabeth.

– Jó, de akkor is egy hisztis liba voltam. Bocsi de nagyon kibuktam addigra.-mondtam és leültem mellé.

– Figyelj, ne vedd úgy magadra amiket Elizabeth mondd. Ő mindenkit csak gyötör. Szerinted engem nem? És látod, nem érdekel. Magasról teszek rá.

– Nem erről van szó.-sütöttem le a szemem. Komolyan el akarom ezt neki mondani?!

– Akkor?-kérdezte és egy kissé zavartnak tűnt. Végre ő és nem én.

– Csak az, hogy már az első napon annyira jól kijöttünk, a lányokon kívül te voltál a legkedvesebb hozzám és én a hülyeségemmel kikombináltam, hogy ha te kísérgetsz, meg Elizabeth folyton a nyakamra jár, a barátságunk tönkre mehet. A hab a tortán a zavartságomnak a pénteki ebédlős jelenet volt. Ott akkor már nem bírtam magamban tartani.

Bryan csak hallgatott, nem szólt semmit. Mikor már egy ideje csak ücsörögtünk egymás mellett kezdtem megijedni, hogy esetleg valami rosszat mondtam. Végül ő törte meg a csendet.

– Sajnálom. Ne haragudj, hogy összezavartalak.

– Semmi baj. És most már tudom, hogy hülyeség volt amiket gondoltam. Te se haragudj a felesleges hisztimért.

– Végül is, egy idő után majd csak megszokom az érzelmi kitöréseidet.-mosolyodott el.

– Hé!-böktem oldalba. De igaza volt.

Hirtelen nagy hanggal kicsapódott az ajtó, és Brit lépett be rajta csurom vizesen.

– Sall, nem tudod…-kezdte, de miután felnézett félbemaradt amit mondani akart.-….hogy hol van a kesztyűm?-fejezte be már teljesen más hangon.

– Már reggel sem volt rajtad.

– Juj tényleg, otthon hagytam.-kiáltotta el magát és szó szerint kirohant a teremből.

– Azt hiszem utána megyek, eléggé megijedt tőlünk.-fordultam Bryanhez.

– Menj csak, nehogy hazáig szaladjon a kesztyűjéért.

Nem kellett sokáig keresgélnem Brit barátnőmet, mert a lépcsőnél ácsorgott.

– Ajj Sall annyira sajnálom!-mondta bűnbánóan mikor odaértem hozzá.

– Nyugi Brit.

– De én nem akartam félbeszakítani semmit.

– Nem is tetted. Már kibékültünk amikor bejöttél.

– És?-érdeklődött.

– Megbeszéltük, hogy mindkettőnk sajnálja ami történt és nem akarjuk, hogy erre rámenjen a barátságunk.

– Aha…-mondta, de úgy tűnt valami nem tiszta neki.

– Mi van?

– Szóval mindent elmondtál neki.

– Persze hogy el.

– Jól van Sall, te tudod.-tárta szét a karját.

Sajnos pontosan tudtam, hogy mire gondol. Persze hogy nem mondtam el mindent. De csakis azért mert így láttam jobbnak. Barátok vagyunk és kész. Nagyon jó barátok.

– Na de a lényeg, hogy kibékültetek.

– Pontosan.

Mivel még volt hátra az órából, csatlakoztam a többiekhez, így én is hócsatázhattam. Mondjuk amint Rick meglátott, hogy lejöttem, ő azonnal felviharzott. Na most mondjam, hogy egyáltalán nem lepődtem meg? :) Még hogy a fiúk nem pletykásak.

Ezek után törink volt amin konkrétan felolvasott a tanár a könyvből (nagyon tud tanítani), és egy infó ahol a tanár megint kiadta a feladatot, reménykedve, hogy megcsinálja valaki, de szerintem az ő reményhalát már lehúzták a vécén.

Mielőtt elmentünk ebédelni megnéztük mi lesz a kaja. Az olvasottak alapján úgy döntöttünk, hogy inkább elmegyünk a szendvicsbárba.

–Rachel! Sono felice che tu sia qui!

– Én is örülök neked!-borult Amina nyakába Rachel.

– Apropó, egyébként Rachel, hallottál már róla mi van Bryannel és Sallel?-kérdezte Brit.

– Nem, de most rögtön elmesélheted!-követelte Rachel.

Elmondtam tehát, hogy kibékültünk.

–Bryan?-kérdezte Amina, mert ő is hallotta amit mondtam.–Bryan Goldwin?

– Igen.

–Lei é molto bello!-mosolyodott el Amina.

– Szerinte nagyon kedves Bryan.-fordított nekem Rachel.

– Te mióta tudsz olaszul?-érdeklődtem.

– Kicsi korom óta ismerem Aminát, ragadt rám valami a nyelvből.-válaszolt Rachel.

Itt tértünk el a tárgytól, aminek örültem is, mert nem sok kedvem volt ahhoz, hogy magamról tárgyaljak.

Ettünk mindannyian egy-egy titkos szendvicset (segreto, utánanéztem) aztán Brit és Rachel hazaindult én pedig vissza a suliba. A délutáni kikapcsolódásomra, ami egyébként nem volt túl felemelő.

– Na végre hogy megérkezett Miss Osmer!-csapta össze a tenyerét Mrs. Hayburn.– Most hogy tényleg teljes a csapat, kiadhatom önöknek a mai munkát.

– De én nem érek rá!-tiltakozott Elizabeth.

– De igen ráérsz, ugyanis én szabom meg hogy a büntetés alatt mit csináltok!-kontrázott az igazgatóhelyettes, mire Elizabeth csak meghúzta magát a székben.– Szóval! Sallie és Elizabeth feladata lesz a 11.-esek, igen mind a 3 11.-es osztály termének a kitakarítása.

– De a 11.-esek a legmocskosabbak az egész iskolában. Egyszer mikor a termükben volt óránk egy döglött madárfiókát találtam a padban.-siránkozott Elizabeth mire Bryan felnevetett.

– Ó Elizabeth akkor az pont neked való terem, csak nehogy megint a pad tetején köss ki sikongatva takarítás közben.-szórakozott Bryan.

– Mr. Goldwin, remélem jól kiszórakozta magát a más problémáján, ugyanis magának is egy testhezálló feladatot találtam. A fiúvécéket ön kapja!-jelentette ki Mrs. Hayburn és láttam ám a sunyi vigyort. Á egyáltalán nem személyes bosszúnak szánta.

– Na ugye ezt nem gondolja komolyan!?-vágta rá Bryan.

– De-de fiacskám! Na egy-kettő! Irány a takarítószertár, ott megkapjátok az eszközöket.

Az igazgatóiból kilépve, gyorsan Bryanhez osontam.

– Ne szomorkodj! Biztos kapsz egy csini virágos gumikesztyűt.-próbáltam „felvidítani”

– Ó igen? Szóval azt hiszed, hogy én szívok. Hát tévedsz, mert te szívsz csak igazán. Nekem legalább nem lesz ott Miss Soha nem takarítottam még és nem most fogom elkezdeni kisasszony. Szóval barátkozz meg a gondolattal, hogy neked kell kitakarítanod majd mindent.

– Nem, mert ha nem takarít beárulom az igazgatóhelyettesnek!-jelentettem ki egyáltalán nem óvodásan.

– Na jó hát ha harc hát legyen harc! Aki hamarabb kitakarítja a részét az nyer. De mit?

– Virágos gumikesztyűt?-kérdeztem vigyorogva.

– Jó, bár úgyis van már a falamon vagy 3 bekeretezve, de végre tőled is elnyerek egyet.-mosolyodott el és kezet nyújtott. Kezet fogtunk, felszerelkeztünk az eszközeinkkel és indulhatott a verseny.

Bryannek igaza volt. Elizabeth csak felvette a kesztyűt és úgy nézegette a padok tartalmát és közben fújogott. Mondjuk talált kólát (de nem üvegben), felboncolt békát (egy üvegben) valamint már lassan folyós állagú szendvicset és még kitudja, hogy mit. Szerencsére egyszer sem hozta rám a szívbajt visítozással.

Mikor végeztem (egyedül) mind a három teremmel, úgy éreztem nagyon hamar végeztem. Épp a szertár felé tartottam még teljesen felszerelkezve ahol Bryan már várt.

– Kész vagy?-kérdezte.

– Én igen, de te tuti hogy nem!

– Hát pedig de, már az igazgatóhelyettes is leellenőrizte a munkám.

– És mennyire volt megelégedve?

– Azt mondta, hogy egy kincs vagyok, és hogy gyönyörű lett.-mondta tettetett meghatottsággal.

– Aha, valószínű…-nevettem el magam.

Elizabeth jelent meg mellettünk.

– Ó de aranyos vagy Bryan hogy megvártál!-mosolygott rá Bryanre.

– Szívesen Elizabeth! Most hogy tudom túlélted a takarítást nyugodt szívvel megyek haza.-mondta Bryan mire én elröhögtem magam.

– Neked meg mi bajod van Sallie? Nem hiszem el hogy te még ilyenkor sem tudsz komoly lenni!-duzzogott Elizabeth és otthagyott minket.

Bryan elé megint jött a bátyja.
– Helló!-köszönt ránk mikor meglátott minket hogy kijöttünk.

– Szia Owen!-intett oda Bryan. Á szóval Owennek hívják.
– Na, Sall megint velünk tart?-nézett kérdőn Owen Bryanre.

– Hát ha akar…-nézett most Bryan kérdőn rám.

– Szívesen veletek megyek!-ültem be lelkesen a hátsó ülésre.

Ma már teljesen más hangulatban telt a hazaút. Bryan és Owen elől poénkodtak egymáson, én meg csak nevettem hátul. Mikor a házunkhoz értünk megköszöntem, hogy elhoztak és megígértem Bryannek hogy még holnap megkapja a virágos gumikesztyűket. Owen csak pislogott ránk, hogy az előbb még semmi bajunk nem volt.

Beléptem a bejárati ajtón és Cooper rögtön letámadott. Sétára volt szüksége.

– Szia Sallie! Ezt mostantól szokjam meg?-kérdezte apu.

– Szia! Majd csak belerázódsz.-mosolyogtam apura de neki nem nagyon tetszett hogy valaki hazafurikáz.

– Ne törődj vele!-mondta anyu és intett apunak, hogy most vonuljon egy kicsit odébb mert velem akar beszélni.-Nagyon jó kedved van.-mosolyodott el.

– Hát ahhoz képest hogy egész délután takarítottam valóban.

– Kibékültetek?

– Végre.

Anyuval ezzel le is zártuk a beszélgetést így én felmentem a szobámba. Miután végeztem a fizika és kémia tanulással, valamint a matek házimmal (apu segített úgyhogy szerintem jó lesz :) gondoltam felnézek a netre. 3 üzenet várt a facebookon. Az 1. Racheltől érkezett és az állt benne, hogy holnap nem-e mennék át hozzájuk segíteni neki a bioszban. Visszaírtam, hogy természetesen ott leszek. :) A második Ricktől jött, hogy még nincs meg neki a telefonszámom és hogy adjam már meg neki. Megkapta, de én is elkértem az övét. A harmadikon kicsit meglepődtem mikor megláttam kitől jött. Mikor megnéztem mi áll benne már nem voltam annyira meglepődve. Elizabeth küldte. Megjegyezte, hogy ma nagyon lejárattam őt Bryan előtt és ezt még nagyon meg fogom keserülni. Tehát ha azt hiszem nyeregben vagyok, hát tévedek. Hűűűű, azt hiszem tényleg vissza kell vennem mert még Elizabeth megesz :D.